2009. július 1, szerda – 11. nap: Brides les Bains – Moutiers – Bourg St Mourice – Col d’Iseran (2770 m) – Lanslevillard = 119,5 km + 2640 m szintemelkedés
11. nap végéig megtett táv és szint: 1278,4 km + 28365 m szintemelkedés
7:48-kor csörgött az ébresztő (egy kedves lánnyal álmodtam ? - meg is lepett, ráadásul épp e napon! Jó jelnek éreztem. ), hiszen hosszú napra készültem: a kempingtől a túra tetőpontját jelentő csúcsik huplik nélkül is 2270 m szintkülönbség adódna. A kempingért 7-8 EUR-t fizettem (ilyen településen igazán olcsó!!), majd 9:12-kor nekivágtam újabb emlékezetesnek remélt, csodás napomnak:
Ezt is legalább annyira vártam, mint a Colombiere hágó napját, hiszen 2004 után végre viszontláthattam egyik kedvenc - biztosan a TOP 3-ba sorolt - hágómat, a 2770m-es Col de l’Iserant. E hágó – igazi földrajzi hágóként - a legmagasabb aszfaltos az Alpokban. Észak felül sem nehéz hágó: két részből áll: az első emelkedős szakasz 15km-es, 877m szintkülönbségű, ezt 9 km alig emelkedő pihenőszakasz követi, majd a végső kb. 900 m szintemelkedésre újabb 15km alatt kerül sor.
2004-ben szép napos délelőtt után a hágón 2300m felett kerültem záporba és hűs időben értem a tetőre, ahol 10-10 percenként javult az idő, majd fél óra múlva már csodás késő délutáni fényekben élveztem a tájat: fentről és a lejtőről. Az akkori túraleírás itt olvasható.
Gurulás után Moutierset elhagyva egyből kapaszkodósávos emelkedővel kezdhettem a forgalmas főúton. Nem volt öröm; amúgy Moutiers és Bourg St Maurice között a 27km-re mindössze 336 méter szintkülönbség várt rám. Az elmúlt napi, fővölgyi alagútban kapott dudaszó után picit tartottam a Bourg St Maurice felé vezető főút – térkép által jelzett – alagútjától: vajon szabad ott bringázni, vagy netán akár kerülőútra kényszerülök és azzal 10-15 percet veszítek? Már a kapaszkodósávos főút szélén kijelölt bringaút is kellemes meglepetés volt,
ám igazán akkor maradt tátva a szám – és dobott fel nagyon – amikor az alagútnál azt láttam, hogy az oda bevezető 2*1 sávos főút (autóút ?) mindkét oldalán kerékpársáv van kijelölve. Az alagútban! Nagyon mosolyogtam, örültem: hisz épp az ilyenek, meg a hágókon a bringásoknak kilométerenként kitett információs táblák, és a kerékpárosok szeretete miatt szeretek Franciaországban bringázni. A több mint km hosszú alagútból kiérve újabb ámulat: térdig érő betonlapokkal elválasztott 2*2 sávos autóút szélén, kijelölt kerékpársávon haladhattam tovább, át egy viadukton!! EZ FRANCIAORSZÁG!!
Nagyon feldobott! 10:33-ra értem a 2004-es túrámon már felkeresett Aime-be, ahonnan akkor La Plagne-ba tekertem fel, ahol – azóta is kedvencem - Indurain 1995-ben nagyot hajtott. A kisvárosban finom péksütiket vettem és ettem, illetve egy árnyas-napos park szélén komoly étkezést „bonyolítottam le”. Nagyon adta magát és nem tudtam ellenállni, hogy végre valami kulturális látnivalót is megnézzek, így – igaz vezetés nélkül – de benéztem a XI. századi templomba, bazlikába, első keresztény templomok egyikébe,
melyben több vésett kőtömb is ki volt állítva, rajtuk római feliratokkal, egyiken Ceasar nevét olvashattam. Jópofa volt, hogy a római szöveg mellett táblán szótárszerűség volt, melyen több szó, kifejezés francia fordítása volt olvasható.
Sietség és az óra figyelése hiányában, annyira jól elidőztem, hogy csak 11:55-kor indultam tovább. Minthogy nem találtam a főútra visszavezető utat, a déli hegysor felé induló kis útra hajtottam, mely Macot és az azt követő falvakon át hullámzott fel-le; volt, hogy 100-150 métert is felkapaszkodtam (egészen 830 méterre), ám egy alkalommal viszont annyira klassz, árnyas, friss levegőjű fenyőerdőben gurultam le, hogy a nyeregben felülve széttártam karjaimat és örültem: BOLDOG VOLTAM. Éreztem, hogy szuper ez a nap (akár 2 napja is.)
Kánikulában közeledtem Bourg St Maurice felé, ám a végső kilométereken kis elbizonytalanodás miatt ide-oda tekertem 1-1 km-t; nem volt egyszerű végre befutni (12:58). Dombtetőről gurultam be a központba, ahol természetesen virágos körforgalomban is tábla, zászlók hirdették, hogy július 21-23-án jár arra a Tour de France. Kis időzés gyanánt benéztem a sétálóutcába, vettem baguettet, péksütit (7EUR) és jóízű fagyi nyalás közben nézegettem a kirakatokat (többnél déli szieszta!).
Egy ajándékboltba benézve szerencsésen szuper, legendás hágókat jelölő, rajzolva ábrázoló pólót vettem. Ezáltal is feldobva 13:35-kor hagytam el a kisvárost, bár majdnem benéztem még a város végi – 2004-ben bevált – áruházba. VA város végi körforgalomnál tábla jelölte az általam 2004-ben már felkeresett hágókat, emelkedőket: Cormet de Roseland (1968 m), Col de Petit St Bernard (2188 m), Les Arcs 2000 és Col de l’Iseran (2770 m). A kempinget is jó szívvel láttam viszont.
Az Isere völgyében síkon indult az út, megint tábla jelezte, kérte az autósokat, hogy 1,5 méteres távolsággal kerüljék a bringásokat. Köszönjük! A következő tábla a legendás Route des Grandes Alpes utat jelölte. A meleget, 30 fokos kánikulát érezteti, hogy bizony jól esett hajam, karom vízzel benedvesíteni.
Sík, illetve picirit hullámzó 8km után kezdődött meg a hágóút első felét jelentő 15km-es, 877 m-es szintkülönbségű, átlagosan 5,8% meredek szakasz. Az első kilométereken sajnos még sok autó és teherautó közlekedett; mikor egyre jobban bosszantott, arra gondoltam: Mi a csodát építenek itt ezek ennyit: új síközpontot, vagy piramist ? ?
Egy szakaszon, egy parkolónál váratlan és hihetetlen – percekig hatása alatt tartó – meglepetés ért, amikor egy autóból egy fiatal hölgy Toblerone csokival kínált. Én hülye, elutasítottam, pedig tuti nem volt benne EPO dopping? Micsoda kedvesség volt tőle! Noha a táj itt alig nyújtott valamit (mindössze hátra, a La Rosiere-re kilátás, ahol – 1850m-en - 2004-ben finomat fagyiztam), jókedvvel haladtam fölfelé. Később már előre a duzzasztot tó gátja is előbújt.
A napos-felhős meleg idő után 1200m-en kezdett picit sötétedni és hallottam már dörgést is: Rosszat sejtetett! „-Vajon a mai epizódban az eső is szerepet kap?” – gondoltam.
Az esetleges eső miatt minél tovább próbáltam húzni a megállást, falatozást, hiszen ha esik, akkor célszerű összekötni az eső előli „bebújást” a kajálással. 1 óra múlva már csepegett és végül 1400 méteren egy adódó fa buszmegálló megfelelő helyet kínált nyugodt eszegetéshez. Hamarosan egy német, 6 kg hátizsákú, 55 év körüli bringás érkezett, majd 2 perc múlva egy másik német, ő málhás bringával.
Nosza megismerkedtünk egymással: ki merre megy, mi a célja. Mindhárman hegyi bringások voltunk, a málhás elég jól otthon volt a hágós témákban: ő Olaszországon át a Ventouxhoz tartott, az idősebb pedig a Riviérára. Mindkettőjüknek ajánlottam a BIG szervezetet (www.challenge-big.eu)
20 perc beszélgetés után külön indultak útnak, én ezután ettem még dzsemet, majd jegyzeteltem egy keveset (ezért olvashatsz most részletes élményeket ? ). Jegyzetelés közben néha gyengült az eső, ám jégeső is hullott pár percig. Ezután végre már esőruhába (alul hosszú bringanadrág, esőnadrág, fölül polár és dzseki is) öltözve útnak kellett indulnom; haladni kellett: át kellett kelnem még e nap az Iseran hágón.
1 óra tekerés után fölül már izzadni kezdtem, ráadásul az emelkedő 4%-os meredeksége épp kényelmetlen volt: a Megarange alatti fokozathoz túl nehéz, ám a Megarange (34) fokozathoz túl könnyű. Kénytelen voltam utóbbiban hajtani, így viszont nem voltam olyan gyors, mint lehettem volna. A diagram hibás volt. A tó közelében a völgy jobban kinyílt: látszott, hogy pocsék idő van a közelben, sőt mintha épp az Iseran felé vonult volna; ez viszont jó jel volt: mozog az esőfelhőzet !
Talán az eső miatt vagy véletlenül, 1700m környékén, a duzzasztógát közelében elég sok bringás, több csoportban – többük laza, nyári öltözetben, alul rövidben - suhant lefelé a hágóúton, gondoltam is: Így jár az aki mindössze minimál cuccal megy magas hegyek közé, ahelyett, hogy bevállalna legalább 2 kg biztonsági felszerelést.
A gát fölé érve értem a tó melletti első alagúthoz. A panoráma miatt meg is álltam filmezni, fotózni egyet; közben meglepőmód mögülem érkezve közeledett a málhás német bringás srác. Eddig hol volt, hisz 20 perccel indulásom előtt ő már eljött ? Ráadásul éppen ő tűnt úgy, hogy nem zavarja az eső: gyerünk neki a hegyeknek. Csodálkoztam. Fotózás nélkül hajtott tovább.
Az esőben jól esett minél többet alagútban tekerni, az alagutak és a tó végétől 1km-re pedig máris Val d’Isere síközpontba értem, ahol az előző napi Val Thorens völgyi élmények után kellemes meglepetésként ért, hogy bizony több nyitva levő üzletet is találtam.
Hamar egy SPAR-ba néztem be, ahol az esőben ráadásul nyugodtan időztem, válogattam a finomságok közül. A hágó miatt vettem egy hatos müzliszelet csomagos, 3 Balisto csokit és fél liter üdítőt (6 EUR), előbbiekből többet be is nyomtam a fedél alatt. Mire végeztem, az eső már el is állt; sőt az égbolt is világosodott, egy apró helyen pedig már kék eget láttam. Örömmel, feldobva küldtem sms üzenetet a twitterem üzenőfalára: „Val d’Isere-ben vagyok, 1 óra esős tekerés után de már világosodik, látok kék lyukat a felhőkön. Mai nap nosztalgia 2004esre, időpjárásban is.”
A libegő kis zászlócskákkal feldíszített központban picit nézelődtem még (hátha akad hágómatrica), majd továbbálltam. A település vége felé egyébként másik nyitva levő SPAR is akadt. Ez már más síközpont volt, mint Les Menuires ! Val d’Isere-t már bújkáló napsütéses időben hagytam el; a hegyek felé előre csodás idő lett, mellettem szép zöld mező, közelben csobogó patak, elöl szép havas hegyek és a tekergő kocsiút, szinte forgalom nélkül. Csak az idő szaladt el (18:45)! A csodás tájat és időjárást látva már itt tudtam, hogy feledhetetlen, lenyűgöző lesz a következő pár óra. Van néhány alkalom, amikor az ember tudja, hogy az a nap, vagy délután tökéletes lesz. Ilyen volt ez az este is.
Annyira biztos voltem ebben, hogy már tartottam is tőle, hogy a következő 2-3 órában a sok szépség miatt túl sokat fotózok, filmezek majd és túlzottan elhúzom a hágóra való feljutást. Szigorúan próbáltam tartani magam egy ütemtervhez: tisztán a tekerésre 1 és 3 órát számoltam, de mivel energiára is szükségem volt, evéssel együtt 2,5 órát számoltam a feljutásra: 1 10-re terveztem a hágóra érni, hogy 22 órára leérjek a lanslebourgi kempingbe.
A házakat követően a hamar megvolt az első információs fatábla a kerekeseknek: rajta a magassággal, hátralevő kilométerekkel és a következő km meredekségével. A következő kilométereken sokat fotóztam, ám nem tudtam – és kár is lett volna – ellenállni. 2-3 km után a szembülső és az északi oldalon emelkedő hófoltos, meredek sziklafalas hegyoldalak közelében fordult hajtűkanyarral a napsütötte másik oldalra az út; onnan végig ott tekergett fel a hágóig.
Nagyon élveztem, hogy az időjárás teljesen lemásolta a 2004-est. Akkor még nem tudtam hőmérsékletet mérni, örültem, hogy most tudni fogom, hogy – igaz a zivatar elvonulta után, ám este – hány fok van az Iseran hágón. A hajtűkanyart követő egyenesben hamar önvideót is készítenem kellett, illetve egy önfotóval is 10 percet elszórakoztam: csodás havas, sziklás, napsütötte háttér előtt hajtottam felfelé szemben málhás bringámmal. A legjobb képek egyike lett! – ezért áldoztam rá ennyi időt és kb. 6 próbálkozást, míg végre olyan lett, amilyet szerettem volna.
A felfelé vezető út részben újdonságként hatott, hiszen – bár 2004-ben itt jöttem le – akkor az alsó részén csak végigsuhantam, nem emlékeztem már a kanyarok többségére, Val d’Isere után (lefelé) még inkább.
Most legalább – fölfelé hajtva – ezt az oldalt is alaposabban emlékeimbe rögzíthettem. A végső 3 km – amikor az út már befordult a hágó felé – kivételével az útról végig gyönyörködni lehetett a szemközti 3000-3600m-es csúcsokban, 2300m felett pedig időnként már Val d’Isere-t és a tavat is látni lehetett, melyet a már lapos napfény sütött meg.
Az út mentén csak talán 30-50 cm magas kőkorlát lehetett, ami semmit sem védett, azon túl már szakadt le a füves hegyoldal. Így tekertem néha fél kézzel a kormányt fogva, másik kezemben a videót tartva. Forgalom szinte semmi sem volt. Mivel addigra már túl voltam pár letett videós filmezésen, illetve hasonló önfotózásokon a falatozásra nagyon szűkre szabtam az időt; inkább csak Balistót és péksütit ettem. Nagyon szaladt az idő: gyakorlatilag 2000m felett már nagyon figyeltem az időt: bár tudtam gyönyörködni és élvezni az utat, mégis zavart picit, hogy közben az időt is kell figyelnem ilyen csodás tájon.
2400m táján – nem sokkal naplemente előtt - felvonó alatt hajtottam el, miközben a kőfalon haladó árnyékomat is lefilmeztem. Jó volt, hogy csak egymagam voltam a tájon (nem úgy, mint pl. a Stelvión bármikor is), de mégsem mondhattam, hogy : ott járok, ahol a madár sem jár, mert éppen madarak és mormoták hangjait hallhattam még a bringáén kívül? Jobb is így ? Kb. 3-4 km-rel a hágó előtt fordult az út a nyereg, hágó felé: búcsút mondhattam a Napnak; picit sütötte még a völgy hegycsúcsait.
Noha a svájci tapasztalatok alapján úgy sejtettem, e hágón komoly hómennyiséggel találkozok majd, sőt még attól is tartottam, vajon, mikor nyitják meg a téli havas időszak után, ehhez képest meglepett, hogy nem is találkoztam hófalakkal. Hőmezők is csak fent voltak, bár talán picivel több a hágó túloldalán. 3 km-rel a hágó előtt, kb 2560m-en – idő szűkében – összekötöttem a kellemest a hasznossal, amikor hosszúnadrág és fölső vétel közben ettem meg egy újabb péksütit és müzliszeletet. Itt kezdett hideg lenni. A tetőre végül 21:42-kor értem fel, az utolsó km 7%-os volt.
Hivatalosan és földrajzilag ez az Alpok legmagasabb hágója (2770 m): büszke voltam rá, hogy most már ide is feljutottam mindkét irányból, ráadásul mindkétszer málhával. 2009. év végéig a 10–ből már csak három 2500m feletti hágó van, ahová még nem jutottam fel mindkét irányból: a Passo Gavia (2652 m), a Timmelsjoch (2509 m) és az Umbrail (2501 m).
A szürkület ellenére a fotón kívül csináltam még felérős önvideót is, hogy megpróbáljam átadni, milyen érzés este, több mint 2300m szintkülönbség és kb. 2550m szintemelkedés után felérni az Alpok legmagasabb hágójára. A lejtőre – így, nem sokkal 22 óra előtt – alaposan beöltöztem: sapka, esőnadrág, szélmellény, kabát, lábfejemre pedig plusz zokni helyett kamásli. Kézfejem picit fázott. A lejtőn már csak éppen lehetett látni, szerencsére sütött a Hold.
Gurulás közben jöttem rá, hogy bizony a hágó déli emelkedőjének legfelső 3 km-ét a 2004-ben megélt eső és felhő / köd miatt tiszta időben, világosban még nem láthattam.
Kb. 2200 méteren hegyi kecskéket zavartam meg esti nyugalmukban: érkeztemre gyorsan ugrottak is félre. Rossz volt nézni, ahogy szökdécseltek le a nagyon meredek sziklákon. Régi emlékem miatt meglepett, hogy az út az alsó részen csupán két hosszú egyenessel ért le az 1787mm-en fekvő Bonneval sur Arcba, ahol még mindig jó hideg volt. Nem véletlenül járt az a fejemben: el innen a hidegből, minél messzebb.
A 17 km-re fekvő Lanslevillardot, ill. az azt követő Lanslebourgot néztem ki, tudtam, hogy ott van kemping és talán melegebb is lesz.
Az utat ismervén, szinte sík kilométerek következtek, ahol persze lassabban haladtam, hát még a 10 km-t követő kis bucka, hágó (ez is Col de la Madeleine), amely 70 m szintemelkedése (1,5 km-en) – üres gyomorral – nagyon nem esett jól. A hágócskáról szerpentinen gurultam be Lanslevillardba, ahol határozottan melegebb volt a levegő. A kemping nagy füves területén bőven volt hely (reggelre derült ki a kempingből nyíló panoráma), de a fürdést reggelre hagytam, mert emlékem szerint mintha érméhez volt rá szükség. Vacsora után 0:20-kor oltottam zseblámpát a sátorban. Újabb nagyon várt és tökéletesen sikerült napban volt részem: Franciaországban egyből minden szebben alakult, és sokkal nagyobb élményeket szereztem, mint előtte Svájcban.
Adatok:
Idő / TM
Táv / DST
Részátl:
Szintemelk.
Átl pulzus
Max pulzus
Bourg St Maurice (közp), 815 m
2:04:34
32,12
15,5
567 m
135
106
Val d’Isere (1827 m)
4:54:09
65,0
11,6
1046 m
150
122
Col d’Iseran, 2770 m
6:54:47
81,7
8,3
943 m
143
129
Bonneval sur Arc
7:16:45
96,0
39,1
0 m
116
85
Lanslevilard, kemping
8:02:15
113,1
22,6
84
139
105
Össz:
TR/D: 119,45
AVS: 14,2
MXS: 59
2640 m
Kcal: 3701
Költségek:
- kemping: 7-8 EUR
- péksütik Bourg St Maurice-ban 7 EUR
- Val d’Isere, vásárlás 6 EUR
Kanári szigetek
10. nap: Val Thorens (2340 m)
12. nap: Bringával, vonattal
