16. nap: Genf - Bregenz Riderbergpass (D)

2009 Alpok kezdőoldal

18. nap: Ehrwalder Alm Fiss / Möseralm

2009. július 7, kedd – 17. nap: Obersdorf - Nebelhorn oldala (1260 m) – Obersdorf – Allgauer Berghof (1341 m) – Obersdorf (szállás) – Oberjoch – Reutte – Berwang = 134,47 km + 2395 m szint
17. nap végéig megtett táv és szint: 1889,1 km + 39118 m szintemelkedés
Kreicsi Gábor 3 6-kor ébresztett. Várakozásunk miatt hamar az ablakon kémleltem ki: felhős volt, de éppen nem esett. Nem nézett ki túl szép idő. Reggelinél Mauróval és Enricóval ültem egy asztalnál. A szükséges kis túrára való úticuccok összekészítése és kulacstöltés után 8:25 körül indultam útnak, Kreicsi Gábor mondta előtte, hogy a parkolónál lesznek. Hiába kerestem, nem találtam, így egymagam gurultam le Obersdorfba, hogy onnan nekivágjak a Nebelhornnak. A kisvárosba érve ott már esett picit az eső. Keresni kezdtem a Nebelhorn útját, segített is egy kitett tábla, ám az induló meredek út rossz ágát választottam: zsákutca volt. Visszagurulva épp Daniel Gobertbe, a BIG elnökébe futottam bele, együtt vágtunk neki a másik irányba elágazó keskeny útnak, ami már jónak bizonyult: a felvonóállomás mögött indult el. Az aszfaltra írt felfestés szerint: még 9 km: de mi ? Valószínűleg a legteteje, hisz annyira meredek.
A rengeteg alpesi és európai kaptatót listázó és rangsoroló climbbybike.com szerint a Nebelhorn akkoriban még TOP10-es volt, 2010 év elején a 25. legnehezebbnek számít. 7,8 km alatt kapaszkodik fel 836m-ről 1925 m-re, így átlagmeredeksége 14%, de van benne 23,7%-os kilométer is, rövid szakaszon pedig 35%-os meredekség is. Kegyetlen emelkedő, bár csak 1200-1300 méterig aszfaltos.
Másfelől, olvasva egyesek írását, hogy micsoda brutális és nehéz hegy: jegyezzük meg és legyünk korrektek, az emelkedők nehézsége mind csak áttétel – és távolság, hossz - függvénye. Hisz lehet egy 14%-os is nehéz egy egyszerűbb áttétellel, ugyanakkor egy 22*34-es áttétellel a 18%-os egyáltalán nem vészes.
Az út 14-18% meredeken haladt fölfelé, többnyire fenyőerdőben, a hajtűkanyarokból nyílt csak időnként kilátás a párás, felhős, esős tájra. A csapadék a kaptatón időközben szerencsére elállt. Noha az én legkönnyebb áttételem is csak közepes (hiszen elől a legkisebb 28-as a 22-es helyett), Daniel lassú lábfordulatát látva nagyot néztem: jócskán nehéz áttétellel hajtott, alig forgott a lába, mégsem állt ki a nyeregből. Időnként megálltam fotózni, filmezni, majd utána pörgősen igyekeztem Daniel után az újabb fotó, videó miatt. Kb. 1100 méteren értünk utol egy korábban indult másik BIG tagot, akinek láthatóan elől 22-es volt a legkisebb lánctányérja, mert könnyedén pörgött a lába. A kaptatón gyakran figyeltem meredekségmérőmet: a legdurvábbnál 22%-ot mutatott.
Egy felvonóépülethez érve ért véget az aszfalt, 1260 méteren. Csináltam ott fotót Danielről, illetve a másik BIG-es bácsiról, de a murvás, köves úton meg sem fordult a fejemben tovább próbálkozni, hiszen láttuk, hogy fél km-rel feljebb milyen meredek, ráadásul jó eséllyel további esőre számíthattunk. Míg picit vártam, illetve magam is lefotóztam, éppen láttam, hogy BIG-es társunk a könnyű áttételű montijával sem bírt a rövid meredek murvás szakasszal; tólnia kellett.
A lejtőn óvatosan ereszkedve találkoztunk szembe Claudiu Mogával, majd lent – ha jól emlékszem - talán sikerült elbúcsúznom Danieltől, hiszen én még napi csomaggal az Allgauer Berghof BIG listás csúcsra igyekeztem, ő pedig vissza a szállásra, majd haza Belgiumba. Alig hogy leértünk, ismét esni kezdett: mázlink volt, hogy épp az esőszünetben jártunk fent.
Az eső miatt időztem kicsit a városban, majd apuékkal az időjárás ügyében bonyolított telefon után 11:19-es vonattal Sonthofenbe utaztam: később ezt úgysem tehettem, illetve nem is akartam volna. Mázlim volt, mert éppen csak hogy sikerült jegyet vennem a vonat indulása előtt.
Sonthofenből (731 m) Innenstadt felé kellett elindulni, aztán már hamar ki is volt táblázva az Allgäuer Berghof, a következő BIG listás csúcsom. Az emelkedő a honlap szerint 1171 m-ig vezetett, ám – ha jól emlékszem - még otthon megnéztem térképen és kiderült: az út annál feljebb vezet. Az emelkedőn alig tekerhettem szárazban, 1 km múlva már esett is. A párás felhős tájon a fülemben szóló pörgős, spinningre illő zene sokat segített: így részben függetleníteni tudtam magam a körülményektől és elszántabban hajtottam az esőruhámban, kamáslival a lábamon. Az út eleinte legelős dombokon, elszórt házak mentén haladt, majd 920m-en le kellett térni a völgyből a hegyre vezető, meredekebb útra, ahol fizetőkapu is állt az autósok miatt. Innen lett igazán meredek: többször is 14-16%-os, közte viszont lankásabb. Kilátás nem sok volt, eleinte időnként a felhők sötétebb és világosabb (reményt keltő?) voltát figyeltem, később meg már erdőben vezetett az út; az eső nem akart szűnni. 1171m-en értem fel a honlap szerinti tetőpontra, az Allgauer berghof épületéhez, ám egy kocsiút (igaz talán ki volt írva, hogy magánút) tovább haladt fölfelé. A pocsék idő miatt is, dacból hajtottam feljebb, hiszen sejtettem, hogy a tagok csak eddig jöttek. Mivel csak a statisztika szerint értékelik a kemény bringásokat és semmi más (emelkedő nehézsége, bringák különbözősége, terheltsége, stb.) nem számít, ezért motivált, hogy az időjárás ellenére is az emelkedő legtetejéig tekerjek fel. Ráadásul, mint kiderült, a kaptató addigi része sétagalopp volt a továbbihoz képest, ahol egyből 20-22%-os szakasz következett: esőben, párában! Nem az igazi esőkabátban a nyeregből kiállva hajtani.
Néha-néha esőkabátos kirándulókkal is találkoztam. A felvonóállomásnál rövid ideig sík, illetve lankás volt az út, talán 50-100 m hosszan murvás volt, ám utána ismét aszfalt. Az út – még 1-1,5 km-t a következő dombra elszórt fák, fenyősorok között tekergett fel, majd rövid lejtő után ért síkon az 1341m-es Alpe Fahnengehren faházhoz, ahol az aszfaltút is véget ért, tovább már csak – egy kerítésen túl - murvás út vezetett. Eljött a visszafordulás ideje: addig tekertem föl, ameddig lehetett. Az épület elől nagyon párásan lehetett csak lelátni Sonthofenbe. Lefelé indulás előtt száraz meleg ruhát vettem felül magamra, majd nekivágtam. Az esőáztatta úton óvatosan ereszkedtem, gyenge szél fújta arcomba az esőcseppeket.
Sonthofenbe leérve az energiautánpótlásomat, magyarul egy kis evést egy fűtött pékségben ejtettem meg; jól esett, hogy odabent is volt pult ahol melegben eszegethettem (3 péksüti = 3,6 EUR) és picit kiengedhettem. Nem sokkal odébb egy kis áruházba is betértem (ott is melegebb volt, mint kint, bár nem csoda, amikor kint volt 14 Celcius fok. Összesen így 1 órát szórakoztam el Sonthofenben. A szállás felé vissza sík főúton hajtottam; szerencsére az eső hamar elállt, volt okom reménykedni. Egészen szokatlan volt szárazon tekerni. Obersdorfból a kb. 2km-s emelkedőn 14:20-ra értem vissza a szállásra, ahol gyors felcuccolás után már málhával terhelt bringámmal folytattam utam a következő BIG listás csúcs, a német-osztrák határon található 1178 m magas Oberjoch felé.
Az előbbi főúton, széles völgyben hajtottam Sonthofenig, ahol ezúttal meg sem álltam; örültem, hogy szárazban tekerhetek: „-Amíg nem esik, addig kéne minél messzebb jutni !” - gondoltam. Útközben többször a BIG kihívásán, értékelésén járt az agyam, illetve azon, hogy egyesek csak annak statisztikája alapján értékelik a bringásokat, pl. ha van pl 200 BIG listás emelkedőd, akkor kemény hegyi bringás vagy. Pedig a BIG csak statisztika, mögé kell nézni! Ha valaki autóval jár emelkedőről emelkedőre és pl mindig csak 1-2-t tesz meg naponta, van elég szabadsága akkor egy közepes bringásnak is lehet sok BIG-je. Az én értékelésem szerint ettől még nem sorolnám a legkeményebb legények közé az illetőt. Véleményem szerint ahhoz hogy valaki oda tartozzon, tudnia kell pl. megcsinálni egy kemény hegyes bringamarathont. Pl. aki már megcsinálta a La Marmottét (174 km + 4900m szintemelkedés), vagy hasonlót, az – BIG-ek számától függetlenül kemény bringás. (Pl. a másik két Marmottés srác, akik előttem egy órával értek be, noha csak kb 10 BIG-jük lenne, kemény legények, erősek).
Persze azt kétségtelenül nem lehet figyelembe venni, hogy a BIG csúcsokra ki milyen bringával jut fel, hogy köztük többnyire teker, vagy autózik, de egy dolgot – a korrektség kedvéért – figyelembe lehetne venni: az emelkedők nehézségét (és ezáltal időszükségletét is). Hiszen aki a több órás emelkedőket szereti (én is) annak egy nap pl 3 BIG emelkedő 8-10 órás túrába, vagy többe kerül, addig aki a kisebbekre megy, egy nap 1-1 órás emelkedőkből behúzhat 5-7-et is. Itt volt példának e nap: estig végül 4 BIG csúcsra tekertem fel (kb 2400m szintemelkedést hajtva), pedig voltak köztük sík szakaszok is, míg Valaisban 1500-1700m szintemelkedésű BIG-ből normál napba 2 fér csak bele.
Sonthofentől a lankásan emelkedő kocsiút mellett kellemes bringaút is haladt az Oberjoch pass (1178 m) felé. Az igazi emelkedő, a többször panorámás, hajtűkanyaros Oberjoch hágóút Bad Hindelang fürdőtelepülésen, kb 800 méter magasságtól kezdett határozottabban emelkedni. Egész elviselhető idő lett, alul rövid bringanadrágra vetkőzhettem, igaz a hágóra már ismét esőben, így esőruhába öltözve értem fel. 1 km-rel visszább egy kilátópontról Nyugat felé tekintve bizony a felhőzet, az eső nem sok reményt mutatott. A fellegek 1300-1500méteren jártak, így a legtöbb hegy tetejét elrejtették. Az újabb égi „áldás” miatt cuccaim jobbnak láttam a narancs színű esővédő takaróval lefedni.
Oberjochot egy tábla úgy propagálta, hogy: ez Németország legmagasabban fekvő települése. Egy fotó után továbbhajtva derült ki, hogy az igazi tető nem is Oberjoch település, mert az út picit még tovább emelkedett és szinte az elágazásnál, illetve Ausztria felé letérve érte el tetőpontját.
Ahogy térképről is tudtam, annak ellenére, hogy hágóra értem fel, az osztrák oldalon nem túl hosszú lejtőre, hanem inkább hosszú, picit hullámzó völgyre számíthattam. 2 km alatt 100m szintkülönbséget adtam le és máris ismét síkon tekerhettem: 11 fokban és esőben. A völgyet kísérő 1600-1800 m magas hegysorok teteje természetesen felhőben volt, semmi bíztatót nem mutatott az idő. Talán az Alpok szélén, hátam mögött Észak felé lehetett gondolni, hogy esetleg arra vége lehet a frontnak, de ellenkezőleg haladtam. Tannheim falucskánál (17:20) jól esett betérni egy fedett és ismét meleg áruházba: picit szusszanni, melegedni és enni is. A hűs nap miatt is történt, hogy a kaja mellett 3 meleg zoknit is vettem. A péksütiket a benti meleg pékség egyik asztalánál ülve ettem meg: ismerős érzés: érezni a meleget és onnan kinézni a nyirkos időre, ahogy az autók csapják fel a vizet és vízpermetet húznak maguk után.
Továbbhaladva az eső elállt, illetve utóbb kiderült: ő is csak szusszant egyet. Az út mentén láttam házat, ahol persze begyújtottak, füst szállt a kéményből, illetve odakint sétáló srác nem véletlen hordott sapkát. Az Oberjochtól a keresztfőútig megtett 26 km-s szakaszon két említésre méltó hely akadt: előbb a Haidensee, végében egy szép kis szállodával, illetve a Weissenbachba levezető lejtő kezdetén kiépített kilátóhely, ahonnan szép kilátás nyílt a völgyre.
Picirit lejtő úton, ismét esőben hajtottam Reutte felé: 24-26 km/ó-val. A kisvárosban meg sem álltam, a szűnni nem akaró eső megint dacosabbá tett: legyen meg ilyen pocsék időben egy napra a 4. BIG csúcsom; Berwang volt a következő, melyről azt hittem, hogy a kaptató kezdetéig nagyrészt síkon haladhatok majd. Reuttét elhagyva 3,3 – 3,5%-os meredekséggel emelkedett az út, ám gondoltam: biztos csak ideiglenes, hiszen ez völgyi út – így nem vetkőztem. Végül csak nem akart lankásabb lenni, picit be is melegedtem, izzadtam és persze morcos is lettem. Közben pedig a kamionok is beterítettek vízpermettel. A völgyi út egyfolytában emelkedett.
Pár kilométerrel a berwangi leágazás előtt, Hinterwangban (998 m) egy fedett kis bódénál álltam meg, hogy egy kis energiát (2 csokit) vegyek magamhoz az emelkedő előtt. Szerencsére egy turista információs bódéhoz volt szerencsém, ahol a környező falvak szálláslehetőségeiről találtam szuper prospektust (épp ez a célja, hogy az ilyen odatévedőket, vagy infóhiánnyal rendelkezőknek segítséget nyújtson), ami alapján bőven válogathattam az olcsóbb (19-20 EUR / fő / éj) berwangi szállások közül. Jó érzés volt, hogy tudtam, hogy a közeli leágazást követő esős emelkedő végén meleg házban tölthetem az estét, éjszakát.
A berwangi emelkedő eleinte 3-4%-os meredekséggel fenyőerdőben vezetett, csak a végső 1,5 km lett 10%-os, ám az már többnyire nyílt terepen vezetett, kilátással a falura és a felhőpamacsos hegyekre, merthogy az elállt esőben több csúcsot is látni lehetett már. Noha 20:50-re felértem a faluba, több háznál is próbálkoznom kellett mire találtam olyat, ahol felnőttek voltak otthon és volt is szabad szobájuk. Ez már nem volt olyan olcsó, de egy ilyan nap végén így is boldog voltam. Az ember el sem akarja képzelni, milyen lenne ilyen időben sátrazni, abban aludni. Brrr…..
Mivel fűtés nem volt, egy-egy ruhámat azzal a trükkel szárítottam, hogy az éjjeli lámpa meleg búrája fölé tettem. A TV-t nézve ledöbbentett, hogy Michael Jackson meghalt; a temetését mutatták.


Györgyi Gábor