2000-es emelkedőlistám (frissítve: 2013.12.31.)

2010 Ötzi + Tirol bringával kezdőoldal

For english travelogue CLICK here !

1993-ban, 17 éves koromban a DSF TVcsatornán láttam először egy fél órás összefoglalót az Ötztaler radmarathonról: a résztvevők akkor még Innsbruckból rajtolva kapaszkodtak fel először Kühtaira – ahol éjjelről friss hó borította a környéket – majd következett Timmelsjoch (2509 m), Jaufenpass (2099 m) és végül a könnyű Brennerpassról gurultak vissza az innsbrucki célba. A győztes következő évben Giro d’Italia résztvevő volt. Ez volt az az év, amikor sor került első külföldi bringatúrámra és ekkortájt ismerkedtem a csomagos kerékpártúrázással, amit aztán sok országban gyűjtött, már több, mint 120000 kilométer, illetve az Alpokban és a Pireneusokban gyűjtött több, mint 150-szeri 2000m fölé tekerés követett. Mikor a kisfilmet láttam, talán még nem is tudtam, mennyire megbabonáznak a hegyek, akkor kezdtem el csak figyelmesebben követni a Tour de France-ot is. Nem sokkal később prospektusokban már láttam az Ötzi reklámozását, ám talán csak az ezredforduló környékén, amikor egy napon belül le tudtam tekerni több, mint 3000-3500m szintemelkedést, akkor fordult meg először a fejemben, hogy valamikor az életben teljesíteni szeretném a bringamarathonok csúcsát, az Ötztaler radmarathont. Mindig túrabringával kerekeztem, később a Fausto Coppi (187 km + 4400 m), Granfondo Campagnolót (, illetve a La Marmottét (174 km + 4900m szint a marathon, de én aznap már 5316m szintet hajtottam.) is túrabringámmal teljesítettem, így az Ötzi esetében is ezt szerettem volna: az lenne ám a kuriózum – gondoltam: a legnehezebb klasszikus bringamarathont a 7-8 kg-s versenybringák közt túrabringával!
A 2009-es La Marmotte (174 km + 4900 m szint) , illetve a 6 napra rá teljesített Ötzi teszttúrám megerősített benne, hogy képes lehetek rá időn belül végigtekerni, ugyanakkor ez volt az első alkalom, hogy a St Leonhard-i köztes limitidő miatt nem lehettem teljesen biztos; itt először kellett rákészülni, hogy keveset időzzek útközben, fogjam vissza a fotózást, videózást…. Hiszen nem akartam lemondani róla, hogy a versenyzők közt, mégis vérbeli túrázóként tekerjek végig.

Előzmények, felkészülés:
2010 februárjában több, mint 13000-en regisztráltak az Ötztaler radmarathonra, közülük szerencsére mind a 17 magyar örülhetett: bekerült a 4500 rajtoló közé. Ismerőseimmel öt fős csapat keretében neveztünk. A tavaszi esős évszak nem volt ideális bringás felkészülésre, de azért csak-csak emeltük a túrák szintemelkedéseit, végül június végén egy 9 napos túrát tettem az Alpokban (993 km + 18145 m szintemelkedés), mely során – időnként málhás bringával – már 10-szer tekertem 2000m fölé, köztük a 13-16%-os meredek Berghaus Nagensre (2127 m) Svájcban, vagy a legendás és kegyetlen meredek (egy szakaszon 23%) Kronplatzra (2273 m) Olaszországban, illetve a végig 10%-os Hochsteinre (2057 m) Ausztriában.
Júliusban bő két hetet a Pireneusokban tekertem (11-szer 2000m fölé); ezt előzte meg egy másik kihívás: egy földutas verzióval együtt egy nap alatt 4-szer felkerekezni a Mt Ventoux-ra (Cinglés du Mont Ventoux – Galerien version = Mont Ventoux ütődöttek klubjának galerien szintjének teljesítése). A nap végéig túrakerékpárommal (és rajta kb 4 kg cuccal) több, mint 6000 m szintemelkedést küzdöttem le, ám valójában nem volt küzdelem: feledhetetlen nap marad, ráadásul nem is értem erőm végére.
Hazaérkezésem után két hét pihenés következett, majd a ráhangolódás, formaélesítés időszakában – mindössze bő két héttel az Ötzi előtt – váratlan esemény borította fel az ütemtervet. Két zárral lezárt túrabringámat ellopták a HÉV állomásról (rohadjon le a bűnös legféltettebb testrésze! ? ). Nem volt idő a szomorkodásra, egy órával később már szerelőmmel, kivivel (Hungarobike) beszéltem, hogy megoldható-e egy új bringa összeállítása. Szabadsága ellenére a következő bő héten meglett a túrabicikli és hozzá – az Ötzi miatti keskenyebb – 28-as szélességű gumival rendelkező kerék. Az augusztus 20-i hétvégén – a kivitől kapott kölcsönbringán – a lábamban levő 120.000km ellenére életemben először ültem versenybringán… és megtapasztalhattam: ég és föld a túrabringához képest! Így ez is motivált néhány hegyi időfutamra, gyorsulásra. Egy – már saját bringámon véghez vitt - jól sikerült utolsó edzőtúra (168 km + 3340 m – mindössze 1 óra pihenéssel a túra során, több emelkedőn is megnyomva a tempót) után szerdán kiutaztam Ausztriába, ahol már a vékonyabb, 28-as kerékkel igyekeztem fel este a marathon első emelkedőjére, Küthaira (kipróbálni, hogy kb. milyen feljutásra számíthatok), illetve másnap csodás időben az utolsó, hiányzó 2500 m feletti aszfaltos útra, a 2750 m-es Kaunertalba.

Izgalmas utolsó napok:
Már kiutazásomkor erős lehűlést jósoltak a meteorológusok és sajnos igazuk is lett. Péntek délután még 18 fokban tekerhettem, ám másnap már 15 fok volt csak. Szombat estére megérkezett csapatunk maradék 4 tagja és még két másik magyar résztvevő is az appartmanba. Szombat délelőtt a házban vártuk az eső végét, amikor besütött a házba az első napsugár, örömujjongásban törtünk ki. A nevezéskor láthattunk régi, több évtizedes, sőt múlt század eleji bringákat is, ugyanakkor megcsodálhattuk a Willier akár milliós bringáit is.
A nap folyamán több sms-t is kaptunk a szervezőktől, 13 órakor pl ezt (én németül): „Hello Gabor, szívélyes üdvözlet Söldenben a jubileumi Ötztaler radmarathonon. Itt kezdődik az álmod (ez a szlogen) Hier beginnt dein Traum! Start um 6:45”
Délután, mikor 15 fokban, napsütéses, szakadozott felhős idő lett, már – korábbi melegebb idős reményeinkről lemondva – azt mondtuk: boldogok lennénk 16-17 fokos, de száraz idővel. Különböző forrásokból (TV text, internet) pár óránként szereztem az információkat az időjárásról. Délután már úgy tűnt, az 1-2 nappal korábbi előrejelzéssel (60% esély az esőre és 3-4 óra napsütés csak) szemben az eső valószínűsége csupán 15-20% lesz a Brenneren és Innsbruckban, és akár 6 óra napsütésnek is örülhetünk majd. A TV-ben azt mondták: a több órányi esős szombat és az esős hétfő közt vasárnap alapvetően sokkal szárazabb idő lesz, délután lehet csak elszórt zápor, zivatar – Tirolban is. Reggelre 10 fokot ígértek Söldenre.
Noha este megint esett, engem nem zavart: minél jobban kiesi magát, annál kevesebb marad másnapra ?
Miközben kellemes csapatként, jól érezve magunkat készítettük fel bringáinkat másnapra, gondolkodtunk, tanakodtunk az öltözeten, este újabb sms-t kaptunk a szervezőktől: „Wetterprognose Sonntag: sehr kühle Temperaturen (Start 4 Grad)geringe Regenwahrscheinlichkeit. Das OK bittet um entsprechende Bekleidung+ wünscht alles Gute!”
Kínunkban nevettünk a helyzeten: 4 fok reggelre !
De jó, hogy a többiek érkezése előtt szóltam, hogy hozzanak téli sapkát, meleg kesztyűt, thermoruhákat. Vidám, kellemes hangulatú tésztavacsora után 23 óra tájt oltottunk lámpát.

2010.08.29. ÖTZTALER RADMARATHON:

Bringaórám 5:12-kor csörgött, így bő óránk volt az indulásig elkészülni. Senki sem akart lustálkodni, hiszen rég vártuk ezt a napot. A hallba menve láttam, már Gáborék is ébren voltak. Alig kaptam magamra valami ruhát, máris tettem ki a hőmérőt az erkélyre, ám Bergeré asszem egész éjjel kint volt: 7 fokot mutatott! Az esőfelhők elmentek, szakadozott felhők borították az eget, a Hold is látszott a sötétben. Az egész társaság tanakodva öltözött: mi az ideális ruhaválasztás ? Az én kivételemmel mind a hatuknak az jelentette a gondot, hogy táska híján nem nagyon tudták hova tenni melegedő idő esetén a cuccot. Az én túrabringámon volt sárvédő, az első kormánytáska mellett vittem is magammal ott egy kis hátizsákot, így csak a súlyuk miatt kellett meggondolnom a ruhákat. Végül a választásom egy rövid mezre, polár hosszúujjúra, sima hosszúmezre, szélmellényre és egy lélegző esődzsekire esett, persze polár télisapkával és meleg kesztyűvel kiegészítve; lábamra két zoknit húztam. A hátizsákba – a szerelőcucc és pár Powerbar mellett - még esőnadrág és kamásli került.
Miután magunkra kaptunk valamit, a konyhában gyűltünk fokozatosan reggelizni: nagyrészt hagyományosat ettem, de volt benne jam is, banán, illetve egy rácsos, lekváros süti is. Vicces volt – videón is hallatszik – amikor mondtam, hogy az olasz oldalon akár 20-22 fok is lehet, ahogy tavaly engem a próbatúrán is jobb idő fogadott odaát, Dani meglepetten szólt közbe: „-Olaszországba is átmegyünk ?” Sőt az is meglepte, hogy nem csupán 2000m tájékára kapaszkodunk majd fel, hanem az utolsó hágó bizony 2509m magas. Mosdás, meleg ruhába öltözés, kulacsaim forró itallal való feltöltése után – ahogy terveztük – 6:25-kor ültünk nyeregbe. A rajt felé kerekezésünket videóval is megörökítettem. Itt-ott környező hegyeken, 2300m felett éjjel esett friss hó látszott – ahogy a meteorológusok jelezték is. A rajthoz igyekezve láttunk másokat is arra hajtani, nem egy rövid bringanadrágban hajtott. Mikor egyikük visszairányban kerekezett el, Berger megjegyezte: „-Most megy vissza a hosszúnadrágért!” ?
Pár perccel értünk csak korábban a rajthoz, így nem sokan álltak még mögénk, ám azért maradt egy kis idő még csapatfotót készíteni és körbefilmezni (a tavalyi Marmottéhoz hasonlóan páran csodálkozhattak, hogy mit keres a rajtolók közt egy nem bringacipős, csomagtartós, sárvédős bringás, de később volt okuk elhallgatni). Fent helikopter is kőrözött (nem paprikás- hagymás). Egy ideig picit morcoskodtam, hogy semmi mozgás nem volt és a 6:45-ös rajt után még a remélt 6:55-kor sem gurulunk át a rajtkapun, ám végül egész jól begyorsultunk; 6:57-kor haladtunk át a „Guten morgen, hier beginnt dein Traum!” – Jó reggelt, itt kezdődik az álmod” felirat alatt.
Ezt olvasva és egy picit elgondolkodva picit „bele is borzongtam”, meg is fogott az érzés: átéreztem, hogy e nap végre valóra válhat egy álmom és túrabringás eredményeim mellett meglehet a versenyzők, marathonisták legnagyobb klasszikus teljesítménye is. A kettő együtt pedig…… NAGY NAP VÁRT RÁM.

Motiváció:
Úgy gondoltam, az egyik legmotiváltabb résztvevője lehettem a 2010-es Ötztaler radmarathonnak. Azért is szedtem össze alább, mert ezek nagyot ott voltak bennem és sok erőt adtak, hogy megmutassam, hogy....(ez mindjárt kiderül)

• Mint fent írtam is, 1993-ban láttam először videón az Ötztalert, majd a 2000-es évek elejétől került képbe, míg néhány éve reálisan kitűzött céllá, hogy néhány éven belül teljesítsem ezt a marathont. Olyan neve, híre, propagandája van, hogy az embernek valóban Álmává válik. A híre, neve alapján ezt tekintik a klasszikus – nem extrém - marathonok csúcsának; olyan ez, mint az ironman triatlonosoknak a Hawaii ironman teljesítése.


• Második plusz motivációt jelentő tényező forrása 2009-2010. évfordulója. Szinte véletlenül ismerkedtünk meg ... K. -val, aki hozzám hasonlóan szintén nagy 2000-es gyűjtögető, akkor épp dupla annyi évszámmal, mint én. Ahogy megismertettem a BIG mozgalommal, nagyon ráharapott és emlékszem is, amikor mondta: „Nem tud mit tenni, itt is a legjobb akar lenni!” Innen kezdődik a második motivációs tényező: Legalább 5 éve voltam a legjobb magyar BIG tag (a 8. év után az alábbiak, nem egyenlő – és felesleges - versengés miatt kiléptem), ám jegyezzük meg a BIG-listás emelkedők gyűjtése nem verseny: azért voltam az élen, mert évek óta nyaranta málhás túráim során sok emelkedőt felkerestem, de sosem, azért, hogy másokat "lenyomjak", mert a túrázás, a szép látnivalók jelentették a prioritást. Hogy ki mennyit tud gyűjteni, annak csupán egy tényezője, hogy milyen jó bringás a hegyen, másik tényező, hogy hány éve volt gyűjteni (életkor : sokkal idősebben sokkal több éve volt már erre), hogy van rá szabadideje (családi helyzet, hány nap szabadsága van!!), hogy tud közlekedni (saját autóval sokkal egyszerűbb és gyorsabb) és az anyagi helyzet (ez is lehet életkorfüggő). Ráadásul nem említettem még, hogy van aki vándorlós, málhás/csomagos túrákon gyűjti a BIG-eket, van aki meg csak a kaptatók tövétől, aztán autózik tovább a következőhöz (miután 2012-ben kiléptem a szervezetből, így tesz a magyarok közt jelenlegi listavezető is) : ez sokszor eszembe jutott a nyáron, amikor völgyekben kínlódtam ellenszélben a következő emelkedőhöz, míg más közben az autóban nyomná csak a pedált (nem lenne ezzel gondom, ha nem beszélnének időnként versenyről, hogy ki "vezet" a listán, stb. Nem egyenlő feltételek mellett nem szokásos versenyt, győzelmet, stb. emlegetni - szerintem)
  2010-ben többször is, a Mont Ventoux-ra egy nap alatt 4-szeri feltekerés is, valamint az Ötztaler radmarathon is olyan példa volt, ahol nem számít, hogy mennyi szabadsága van az embernek, autózik-e a BIG-ek közt, ilyen szituációkban csak az számít, mit tud a lába. (na jó, a bringák közt lehet több kilonyi különbség). Tudtam, hogy az ő napi szintrekordja kísérőautóval 5600 m, először ezt döntöttem meg júliusban a Mont Ventouxon (egyébként a kihívást magam miatt vállaltam, mert vonzott a legendás emelkedő és, hogy első magyarként teljesítsem; aznapi szintemelkedésem 6100 m volt; ami rekordom 2012-be tovább növeltem), természetesen kísérőautó nélkül ! A másik meg az Ötzi volt, ami nem több szintben, de micsoda túra, marathon! Az „i” a pontra, ha már versenyezni akarunk.
  Ez volt tehát a másik motiváló tényező, hogy az Ötzi teljesítésével mutassam meg, sugalljam: ha már valaki versengeni akar, ne az autó, meg szabadság, meg emelkedők közti autózás döntsön. Anélkül lássuk, ki mit tud / tudott hegyen! Alapvetően nem szeretem a versenyzést: a túrát szeretem élvezni, gyönyörködni, élményeket szerezni, de ha már kihívnak, akkor a verseny legyen tiszta, egyenlő! E két alkalommal letett teljesítmény mind olyan, ahol ki van szűrve a legtöbb előnyt biztosító tényező, bár kétségtelenül csak 1-1 napi teljesítményről szól.


• Harmadik – régről elő”túrt” szintén plusz motivációt jelentő dolog, még régebbi keletű: 5 évvel korábban, 2005-ben került sor a Bécs – Budapest egy napos kerékpártúrára, melyben mint egyik főszervező is részt vettem. Akadt aki nem viselte el, hogy már nekem is volt valami nevem és hegyi túrázást illetően letettem valamit az asztalra. Egyesek síkon időnként a kiírásban megegyezés szerint szereplőnél erősebb tempóval is húzták a csapat egy részét (nem annyira örültem neki), majd a túra végén több csoportban kapaszkodtunk fel a Pilisre, Két bükkfa nyeregre, hogy onnan már csak leguruljunk Budapestre a 0. kilométerkőhöz. Az egyik erős srác (vele semmi gondom nem volt) és köztem véletlen kialakult valamiféle versenyzés: bár nem tudtunk egymásról, hol tart az emelkedőn, megnyomtuk alaposan: én túrabringával, ő vékonykerekű versenybringával (azóta már tudom, mekkora a különbséget jelent a kerékszélesség), végül én értem fel hamarabb. Mikor ez később – csak mellékesen – szóba jött (mint visszakerestem 2008-ban) a fórumon, egyik véleményvezérrel komoly szóváltásba keveredtünk: nagyképűen, pofátlanul leszólt („mi ….végig tudunk zsebből kajálva tekerni 200-300 km-t, és nem kell megállnunk másfél óránként a magunkal cipelt 10 kiló kajából az aktuális szendvics, joghurt, alma, túrórudi, kakaóscsiga adagot a fejünkbe nyomni.........”, illetve: „valóban rendszeresen edzünk, készülünk akkor is amikor te otthon heverészel a jó meleg szobában”), amit azóta sem feledtem - az Ötzi-ig bezárólag :).
  Egyfelől miért ne vihetne az ember valamennyi cuccot magával: én röhöghetném ki, ha hideg időben a minimálcucc miatt a lejtőn befagyna (pl. 2014-ben gyönyörű júniusi nap végén a Sustenpassra tekerve esőben este 3 fokot mértem – ott ha nem visz magával meleg cuccot, akkor: úgy járt!), vagy eléhezne, illetve szégyellnie kell magát annak, aki télen nem jár edzeni ? Nekem és akad más ismerősöm (pl Rajnai Gábor), akinek szintén téli edzés nélkül is megy, hogy nyáron kemény málhás túrát menjen, illetve lazán teljesítse az Ötztaler radmarathont és egymás követő napokon tekerjünk 2500-3500 m szintemelkedéseket.
  Lépésről lépésre vártam, hogy teljesítményemmel (fontos, hogy túrabringával !) visszavágjak lenéző beszólásáért. Ebbe a sorba tehettem be a 2009-es Marmotte teljesítést, az évek során gyűlt, több mint 150-szeri 2000m fölé tekerést (azóta már 271-nél járok 2014. nyár végéig), a Mont Ventoux 4-szeri teljesítésekor elért 6100 m szintemelkedést, de mivel ő is szokott marathonokon résztvenni, sőt versenyezni, ezért e szempontból is az i-re a pontot az Ötztaler jelentette, amit ő még nem teljesített, én viszont túrabringával álltam a rajtjánál. 2012-ben aztán a Monte Grappa challenge-n még komolyabbat (7241 m szintemelkedés 261 km-re) mentem, majd 2014-ben extrém bringás lettem túrabiciklivel: 360 km 9164 m szintemelkedés alvás nélkül legendás oalsz hágóutakon.

Tanítják, mondják is, hogy a cél elérésének egyik eleme, hogy az ember konkrétan határozza meg az elérendő célt (Ötztaler radmarathon teljesítése, esetleg még konkrét teljesítési idővel), illetve határozza meg az oda vezető lépéseket, így a nagy célt kis célokra bontja le. Ezért is készítettem ütemtervet, hogy mindig egy rövidebb távú cél legyen a szemem előtt a nap során.
Mivel alapvető célom – túrabringával ! – a szintidőn belüli célba érés (többre nem vágytam, ez elegendő volt), és ehhez a Timmelsjoch 19:30-as elérése, illetve azt megelőzően St Leonhard 15:30-as elérése volt, ezért az ütemtervet a 2009-es próbatúrám, illetve záróautó és a 2009-es utolsó kerekesek idejeire alapoztam, eszerint:

TELEPÜLÉS, CÉLUL KITŰZÖTT IDŐ	INDOKLÁS, MEGJEGYZÉS
Oetz: 6:55-ös rajt után, 7:47	indok: mezőnyben 10 perccel gyorsabb leszek, mint tavaly egyedül
Küthai: 1:43-at számolva 9:30-ig	(záróautó – korábbi infó szerint 9:39, friss tábla szerint csak 9:50.
Innsbruck 10:25,	záróautó korábbi infó alapján 10:38, friss infó szerint 10:55
Brenner: próbatúrám idejei alapján pihenő nélkül 12:31 lett volna, így a CÉL pihenéssel 12:25	(záróautó ideje korábbi info alapján 12:44, új infó szerint 13:10)
Jaufenpass – 5 p útközi pihenéssel a cél 14:40-45	így esélyes 10-15 perccel a limitidő előtt St Leonhardba érni. (záróautó ideje korábbi infó alapján 14:53)
St Leonhard: Célom 15:15-25,	limitidő: 15:30
Timmelsjoch: limitidő után örömkerekezés, így célom: 19:00	-
CÉL: 19:50	-

A továbbiakban a tavalyi próbatúrám szerint, szakaszonként írom a történteket, részidőkkel együtt:

Sölden – Oetz (7:40; menetidő 40:43, 2009-es próbatúrámon 1:00:59)
Alig hagytuk el a házakat, nem sokáig „szórakoztam”, hamar picit előrearaszoltam, hogy gyorsabb tempót vegyek fel és pár km múlva – 40-45 km/ó-s sebesség mellett megtaláltam a nekem megfelelő bolyt. Jól esett a sapka a fejemen, meleg ruha testemen. Az út hol lejtett picit (2-3%), hol sík volt. Hosszabb sík szakaszon, Langenfeld előtt bolyban haladtunk, néhányan integettek is a fentről filmező helikopternek. Sejthető volt, hogy a síkon is 40-43 km/ó-nak köszönhetően jóval gyorsabbak leszünk, mint tavaly én haladtam esőben, egymagam; Langenfeldnél síkon 28-31 km/ó-val. Az Umhausen végi közepes, de gyors lejtőn meglepett, hogy 65-67 km/ó-vel suhantunk lefelé. Mindenhol, ahol a két sávot elválasztó járdasziget volt, irányító fújta a sípot és jelzett nekünk, kerékpárosoknak; a településeken több helyen helyiek, vagy a rajtolók barátai, rokonai álltak az út mentén és tapsoltak. Oetz felé közeledve már látszott, hogy elöl a hegyek tetejét süti a Nap; reménykedhettünk!
Szerencsére az út nem sokat tekergett, így mindössze egy rizikós hely volt, amitől – a rengeteg kerekes miatt - picit tartottam. Oetz előtt 2-3 hajtűkanyarral ereszkedik le az út, picit előre is tekertem, hogy ne a nagy tömeg közepén legyek, végül semmi gond nem volt: az út egyik szélén gond nélkül elfértem, senki sem jött belém ? A sok kerekes és a nagy tempó miatt útközben nem nagyon filmeztem, mindössze Oetz előtt, egy hosszabb egyenesben, miután kezemről óvatosan és nagy nehezen „leoperáltam” a meleg téli kesztyűt.
Az első hágóra, a 2017m-es Küthaira vezető emelkedő, oetzi leágazása előtt sok bringás állt meg az út szélén gyors vetkőzésre (én fotózással együtt kb. 3 percet időztem), így ott besűrűsödött a mezőny. Az órára nézve engem is meglepett, amit láttam: Vütemtervem szerinti 7:47 helyett szűk 10 perccel hamarabb leértünk; ez azt is jelentette, hogy pl. Küthai-ig – vagy fent a frissítőállomáson ennyivel több időm maradt.

Oetz (812 m) – Küthai (2017-20 m)
Idő: Küthai (9:27-9:47), nettó részidő: 1:35:27 (11,3 km/ó, átlagpulzus 160)
A gyors lejtős-sík szakaszt követően esődzsekimet és a téli kesztyűt vettem le, a polár sapkát téli fejpántra cseréltem. POLAR-om elvben 8 fokot mért Oetz-ben.
Küthai emelkedője – mely diagramja is ott lapult kormánytáskám tetején – 17,5 km alatt küzdi le a bő 1200m szintemelkedést, így átlagmeredeksége 7,5%. Az elején néhány km-n át 7-8%-os, majd a házcsoportokat elhagyva, az erdőbe érve patak mellett 10-11%-os, ezt követi félútnál 3 km 3%-os erőgyűjtésre alkalmas szakasz, amire szükség is van a következő fél km-es 15-16%-os rész előtt. Szerdán este, amikor gyorsan feltekertem még sötétedés határán, akkor – új áttételemmel (utolsó fogaskereke már csak 32 a 34 helyett) nem esett annyira könnyűnek a 15%-os rész, mint hittem. A meredek részt követően a hágóig váltakozva hol 2-3%-os, hol meg 10%-os.
A szinte 10%-os meredeken induló részen a mezőny egyből belassult; hosszú emelkedőről lévén szó, mindenki felvette saját tempóját; adataim alapján 8-10 km/ó-val haladtam. Nem sokkal, hogy megkezdtük az emelkedőt, Berger köszönt rám és haladt tovább előre picit erősebb tempóval (talán csak más áttételből adódóan) , ám 2 km-rel feljebb én kerültem elé, amint vetkőzni állt meg. A kezdeti, még Oetz közeli pár km-n, míg házcsoportok közt mezőn haladt az út picit melegem is lett, de eggyel kevesebb hosszúujjúban fáztam volna, így vártam a hűsebb, patakmenti, erdei részt. Többnyire mindenki csendben haladt, de azért akadt 1-2 ember, aki eleinte még dumálgatott az emelkedőn, ez kicsit zavart. Rendben együtt haladtam a mezőny adott részén, néha előzgettem párat, ha valaki lassút értünk utol. A patakmenti, erdei részen megejtettem egy újabb menetközi filmezést, illetve két gyors fotóra is megálltam. Picivel később ismét Berger köszönt rám, ezután a 9-11%-os részen bő 1 perces filmet készítettem róla is, ekkor mi is dumáltunk. A filmezés egyébként meredekeken kissé lefárasztja az embert, ugyanis ekkor egy kézzel kell fogni a kormányt, így „nyomni” a 10-11%-on. Meglepett, hogy már az erdei szakaszon, tán 1200m-en besütött a fák közt a Nap; klasszul néz ki a fotókon ahogy a sok bringás kitölti az utat, szemből süt a Nap és a kerekesek lehellete is látszik. A rendre tehenek jellemezte szerpentines részen (eddig mindkét alkalommal mikor erről jöttem, ott voltak a fák közt) egy törpe, max. kb. 120cm magas hölgyet értem utol; talán 26-os kerekű, ám speciális, alacsonyra épített nyergű bringáján jól haladt együtt a mezőnnyel. Nagyot ámultam! Ekkor szólt fel 200m-rel lentebbről, még a másik irányú egyenesből Ivány Dani: ő is megérkezett, a lankás szakaszon őt is megörökítettem. Örültem, hogy a magyarok közül mind többen filmre kerülnek. Nemsokára megérkezett Orosz Csaba is, elmúlt nap bérelt Pinarello bringáján. Danitól hallottam az infót, hogy Balázs és Rajnai Gábor már előrébb járnak. Jól esett hallani Danitól (utólag is köszi), hogy ha valaki célbaérésében biztos, az én vagyok. (ez nem az időeredményen múlik, - hisz mindig nézelődős túrázó voltam – hanem, hogy a hosszú nehéz tekerésre is felkészült-e az ember edzettségileg)
A lankás szakaszon egy kókuszrudat benyomtam. Kis településen haladtunk át, itt is kaptunk helyiektől tapsot. Az emelkedő 15%-os szakasza előtti napos részen igazán klassz filmet készítettem (+ kb. 1 perc állás fotó és film miatt is), csodás fények voltak: adott tempó mellett nem is fáztunk. A 15%-oson eleinte rendben mentek a dolgok, ám aztán először érthetetlen okból mind jobban bedugult a mezőny és mind többen tolták bringáikat. Eleinte még csak-csak tudtam haladni előre, ám aztán kb. 200m távolság után reménytelenné vált a helyzet: akkori indulataimat visszaidézve: azért mert pár barom gyenge és nem bírja, vagy mert néhány dekagramm miatt nehéz áttételt rakott fel, azért szív az összes résztvevő! Menjenek a francba! Nagyon pipa voltam, mert nekem szívügyem minden emelkedőn tolás nélkül felmenni (addigi 155-szöri 2000 m fölé tekerésem esetében mindig sikerült is, még Kronplatzra is júniusban!). Persze ide is jöttem már fel gond nélkül, de épp az Ötzin pár hülye miatt…..
Tán 100-150m tolás után végül – könnyű 28*32-es áttételemmel könnyen – nyeregbe ültem és szűk helyen, de tudtam előrehaladni, előzni. A végső bő 5 km-en – a lépcsőzetes emelkedés miatt többet filmeztem, ráadásul itt már szépen előre is lehetett látni a lentebbi tó duzzasztógátjára, illetve később Küthaira (útközben pár további falat energiautánpótlást ejtettem meg egy rövid sík részen). Itt is akadtak időnként út mentén tapsoló, szurkoló emberek, volt két lány hangos kereplővel is: ÉLMÉNY VOLT ! Egy kitett transzparens, molinó egyik szava ez volt: Wahnsinn, azaz elképesztő !
Élveztem úgy elhaladni a szurkolók előtt, hogy egy kézzel fogtam csak a kormányt, másik kezemben kamera: így tartottam együtt a mezőnnyel (végső nyolcadával) túrabringámon. Küthaihoz közeledve egy meredekebb szakaszon fotós várta a bringásokat, hogy utóbb jó pénzért meg lehessen vásárolni. Nem sokkal mögötte az út szélén tűnt fel Teszár Balázs: gyors kérdésemre adott válaszból megtudtam, hogy a bringáscipő aljáról letört a rögzítő, azt hozták helyre neki a szerelők. Noha – mondta is – nem kezdődött jól neki az Ötzi, később az egész magyar különítményünket megelőzte ?
A Küthai házai közé vezető meredek előtti rövid sík szakaszon még megálltam egy-két fotóra, majd – a chipes ellenőrzésen való áthaladást követően meg is érkeztem a frissítőállomásra (Labestation); 7 Celsius fokot mértem.
Hetünk közül – megállással vagy anélkül Rajnai Gábor 1:25 alatt ért fel Küthaiba, Nóra 1:31 alatt, Csaba, Dani és Berger 1:33-36 alatt, míg Balázs szereléssel együtt is 1:36 alatt.A győztes részideje: 58:44
A frissítőre érve először is fotóztam párat ?, videó is készült (itt ezekkel direktben ment az idő, hiszen nem tekertünk), majd ettem egy kis szendvicset, Corny müzliszeletet (el is raktam még hármat), banánt és jól esett a forró leves is pohárból – közben gyenge szél lengedezett, ami erősítette a hidegérzetet. Nem meglepő módon forró teát is adtak, 2 pohárnyi ivás mellett, természetes volt, hogy kulacsaim is azzal töltettem tele: odafent 7 fok volt, a lejtőn pedig 80-90 km/ó-s robogás is várt ránk. Mindösszesen kb. 20 percet időztem (kb. 9:47-ig, „túl is szaladtam” a tervezett ütemtervemen), de a tavalyi próbatúrával szemben most száraz száguldás várt rám és persze a Brennerre is gyorsabb haladást reméltem, mint egy éve.
A lejtőnek ismét polár sapkában és téli kesztyűben vágtam neki, bár egy pillanatra meg kellett állnom utóbbit levenni, hogy a száguldást is videóra vehessem. A mezőny nagy része elment, hézagosan jött már csak néhány kerekes. Először a félalagútban, avagy galériában suhantunk, majd tehenek mellett hajtottunk picit síkon (szemben napsütés közepette felhőfoszlányok a hegy előtt), majd az első települést, VSt Sigmundot megelőzően következett az igazán meredek, 14-16%-os lejtő; mivel teljesen egyenes volt, magam összehúzva értem el új sebességi rekordot: 86 km/ó.
A mezőny végében elszórtan „szállingozó” kerekesek nem voltak mind gyors lejtőzők, többjüket megelőztem; talán féltek a sebességtől. Sellrain előtt rendezői emberek figyelmeztettek: figyeljünk ! Kiderült miért: a központban, egy járdán épp egy sérültet ápoltak, tettek mentőbe!
A gurulás valamivel lankásabban folytatódott; közben tekerni is lehetett már, alább, 800m alatt pedig már szűkebb völgyben, időnként galériákban tekergett az aszfalt: a lezárt út teljes szélességét kihasználva jól haladtam. Kematenbe érve – tavalyi próbatúrámhoz képest - talán csak egy picit hosszabb úton fordultunk Innsbruck felé, de ez max. plusz 1 km-t jelenthetett. Páran itt is vetkőztek az út szélén, amúgy pedig jól jött, hogy mégsem maradtam annyira magamra: akadtak 3-5 fős csoportok, akikhez lehetett csatlakozni, így szélárnyékban 32-33 km/ó-val haladtunk és még filmezhettem is közben. Kellemes, nem túl meleg, de érzetre jó bringásidő lett. Épp egy német trió mögött hajtottam, amikor Nóra köszönt rám. Örültem, hogy újabb „csapattaghoz” lehet szerencsém: szerényen mondta, hogy kezd fáradni, de azóta már tudom, ez csak a kötelező szerénység volt, mert a Brenneren is könnyedén robogott fölfelé. Újabb kerekesek szélárnyékára vadászva, pár kilométeres üldözősdi felpörgette kicsit a tempóm, ám utána, az Innsbruck előtti kis bucka előtt célszerű volt megállnom – 1 percre - és eltenni a dzsekit, sapkát. Reméltem, hogy találkozunk még Nórával.
Innsbruck felé pedálozva messze nem volt összefüggő a bringássor, sőt a város házai közt, valamilyen főbb úton hajtva még szerencse, hogy láttam magam előtt kerekest, így könnyebb volt megtalálni, merre kell menni, bár azt hiszem a sarkokon maradtak még kint útbaigazító emberek.

Innsbruck (590 m) – Brennerpass (1375 m)
Időm: Brenner (12:13 – kb. 38) , nettó részidő:1:36:20 (23,3 km/ó)
Az ütemtervem szerinti 10:25-ös időhöz képest 10:30 tájban – 25 perccel a záróautó előtt - fordultam rá a Brennerre (a próbatúrán Küthaitól Innsbruckig mért 57 perces időmmel szemben nettó időm 50 perc lett).
Az első, panorámás hajtűkanyarban haladva most is klasszat filmeztem és fotóztam: a város alattunk, fenyőerdős dombok, hegyek és egy síugrósánc felettünk, előttünk volt. Az emelkedőn hamar kisebb-nagyobb bolyok alakultak ki, eleinte itt is utoléregettem, előzgettem embereket, majd amint – tán 5-6 km után – megfelelő csoportot nem találtam: beálltam közéjük, mögéjük és élveztem a szélárnyékot és az egész jó, de nem megerőltető, 30-33 km/ó-s tempót.
A Brenner alján azért is igyekeztem, hátha utolérem Nórát, aztán én lepődtem meg, amikor tán kb. 3-4 km emelkedő után odaköszönt: csakhogy kiderült, ő közben megállt és WC-n is volt. Könnyedén tekert, én meg valahogy ugyan nem rosszul, de az erőtől kicsattanó formát, energiát sem éreztem magamban, így el is engedtem….. Percek múlva egy videózás erejéig azért még visszazárkóztam: legyen ő is megörökítve ! (így mindössze Rajnai Gábor és Balázs maradt csak le a menetközi filmről, ők csak a rajthoz tekeréskor kerültek képre.)
Épp a Brenner viadukt előtt, alatt tekertem Nórával mellettem, videóval egyik kezemben, mikor balról egy szervízautóból köszöntek oda (én is vissza), miközben mosolyogva egy kezes tekeréses, videózásom fotózták. Túrázóként – elmaradhatatlan videózással – tekertem az Ötzit; szokatlan volt sokaknak. A résztvevők többségének minden plusz dekagramm számított, én viszont nem törődtem ezekkel; a fő szempontom az volt, hogy az élmény soha el ne felejtődjön. Utólag mondhatom: semmi pénzért nem vállalnám, hogy akár 1-1,5 órával hamarabb érjek be, de ne legyen se fotóm, videóm.
Nóra közben épp a Brenner viaduktról bungee-jumping kötélen lelógó emberre hívta fel a figyelmem. Miután a lányt hagytam elmenni, én is kisebb előzgetések közepette haladtam előre, mígnem a megfelelő bolyt megtalálva már csak „utaztam” velük” és útközi falatozásba fogtam. Éreztem, hogy még nincs gond, de azt is, hogy ha sokáig várok az energiautánpótlással, nem marad elég az emelkedő végére és az eléhezés határára jutok. Talán powerbart itt nem, de legalább 2 Corny szeletet biztos megettem. A hűs Küthai lejtő és a lengedező szél következményeként (ráadásul a Brenner emelkedő alján levett sapkám helyébe nem tettem semmit a bukósisak alá) orrom gyakran csepegett, és ez idegesített. Papírzsepim csak a csomagtartóra rögzített hátizsákban volt, a bolyból félreállni nem akartam, de végül sikerült megfelelő megoldást találnom: a kormánytáskában levő textil fejkendő tökéletesen megtette textilzsebkendőnek. ?
Valóban jó bolyt sikerült kifognom, hiszen dél felé haladva több kisebb csapatot is utolértünk, ám ez az iram – nem tudom miért – Matreinél megtört. A települést követően a korábbi legalább 32 km/ó-s tempó 28 km/ó-ra csökkent. Túrabringámmal vezetni persze nem akartam, így maradtam a helyemen és tartalékoltam erőimet, illetve néha filmezgettem. A hágó említésre méltó, igazán szép része Gries után következett, ahol rövid filmezésre is megálltam; látszott, hogy ütemtervemhez képest így is korábban érek majd fel. Az út ezen a szakaszon a hegyoldalba, lábakra épített autópályával szemközt, azzal párhuzamosan kapaszkodott fölfelé. Nem sokkal a 8-10%-os meredek vége előtt újra megálltam (itt tán 3 percet is időztem), nyugodtan fotóztam és néztem vissza videómmal a völgyre és a látványos autópályaszakaszra: még lentebb is akadtak bringás csoportok; nem kellett aggódnom, hogy mennyire vagyok hátul; bőven jöttek még mögöttem. A 2 km-es fennsíkon tekerve már következő Powerbaromat kezdtem eszegetni.
Kb. 12:15-re, 18 Celsius fokban értem fel az 1375m magas Brenner hágóra , még 10 percem volt az ütemterv szerinti időmhöz képest (1:36-os nettó időm 13 perccel volt jobb, mint a próbatúrám szélárnyék segítsége nélküli 1:49). Elszámoltam magam az utolsó kilométereken, mert úgy hittem, jól vagyok, ha az ütemtervemen belül érek fel, pedig sejthettem, hogy bőséges eszegetést szeretnék, az viszont nem pár perc. A Red bull kapun áthaladva épp bringám támasztottam le, mikor meglepve futottam össze Bergerrel és Danival. Azt hittem, ők már rég előrébb vannak, bár lehet, hogy ők is 1 órát időztek

A marathon Brenner idejeit megnézve hetünk közül bizony – megállással vagy anélkül Nórááé a legjobb idő (ennyire fáradt el a Küthaion ? ): 1:26, őt követi Rajnai Gábor 1:28:48-cal, míg a többieknek mind 1:31 -1:33-as idejük van velem együtt. Hetünk összes idejét nézve Rajnai Gábor 29 perccel előttem ért fel, Teszár Balázs 20 perccel, míg Dani, Berger és Orosz Csaba 12 perccel, Nóra pedig 6 perccel (eszerint ha nem állok meg a végén kétszer, kb. 2-3 perccel érek fel utána.) A győztes, Corradini részideje: 1:09:50

VIDEO


Az emelkedőn végig éreztem, hogy jól esne, ha több energiát érezhetnék magamban, ezért ennem kellett; eleget ! Egy kiszolgáló folyamatosan kiáltogatta, hogy „Suppe”, ettem levest is, illetve finom, nem száraz, gyümölcsös sütit, Corny szeletet, banánt, és szárított gyümölcsöt is. Nem érdekelt, hogy ütemtervemtől elmaradva kis késéssel indulok tovább, tudtam, hogy ha itt nem veszek magamhoz elég energiát és netán eléhezek a Jaufenpass - igazán kemény, 15 km-es, átlagosan 7,5%-os, így 1125m szintkülönbségű - emelkedőjén, akkor erősen kérdésessé válik, hogy elérem-e a St Leonhard-i 15:30-as limitidőt. Kb. 12:40-kor – 15 perccel ütemtervem után (melyben azért a limitidőhöz mérten volt vagy 20-25 perc tartalék) - hagyhattam el a Brenner hágót; a lejtőn azt hiszem egy újabb Powerbart ettem meg.
Olaszországban, főleg a lejtő vége felé már éreztem, hogy – 2009-hez hasonlóan – kellemesebb, melegebb az idő: az országhatár „időjárás-kellemesség” választó is. A lejtőről nem sokat lehet írni: kevés kanyar és egy rövid gyors szakasz van benne, a vége meg túl lankás, ott már tekerni kell: előzések után kivételesen egyedül maradva magamnak kellett elöl hajtani, senki szélárnyékát nem élvezhettem. Vipitenoba / Sterzingbe érve kellemes meglepetés volt, hogy az Ötztaler radmarathonosok kedvéért – mint amikor mentőautó jön – a forgalomirányító rendőr megállította a forgalmat: „-Jönnek a marathonisták!”
13:10 tájban fordulhattunk Nyugatnak, a Jaufenpass felé, ám az emelkedő kezdetéig még kb. 2-3 km-t kellett tekerni. Rögtön az első körforgalomban újabb klassz molinó dobott fel: „Ein neuer traum beginnt! / avagy egy új álom kezdődik” felirattal.
A tavalyról ismerős helyen álltam meg gyors vetkőzésre: azt hiszem itt már a poláromat is levettem fölülről, alul egészen eddig nem sültem meg a közepes hosszúnadrág + lábtyű (paliláb) párosban, innentől viszont előbbit levéve, az utóbbit bokámig letólva vádlim már élvezhette a napsütés, légmozgást.


Vipiteno (950 m) – Jaufenpass (2099 m)
Időm: Jaufenpass (14:54 – 56) , nettó részidő:1:33:22 (10,0 km/ó, átlagpulzus 151)
Az emelkedő kezdeténél az időt (13:14) elnézve nem voltam boldog és ez a Jaufenpasson sajnos elfújta az örömkerekezés lehetőségét: a túloldali lejtőre fél órát számolva, valamint korábbi 1:30-as Jaufenidőmmel kalkulálva max 15 perc holtidőm lehetett: benne a megállásokkal és a frisítőállomáson eltöltendő idővel: nem sok! Nem nyomasztott, de nem esett jól, hogy ennyire szűk az idő. Ha ennél többet időznék, bukom a limitidőt!
A Jaufenpass 15 km-en át végig jellemzően 6,5-8,5%-os meredekségű, szinte nincs benne pihenőszakasz. Korábban 2-szer jártam rajta: először 2006-ban; legutóbb egy éve, 2009-ben, az Ötzi próba-túrán. Szeretem a hágó kezdetét: szép panoráma vissza a völgyre, illetve előre a 3200-3400m magas osztrák havasok felé, most is filmeztem menetközben, mindig 1-1 bringással a képen. Az egész emelkedő jellemzően telt: 3-4 km-t egyfolytában hajtva előzgettem kb. 20-40 embert, majd rövid megálláskor (előbb „kisWC”, később, 1800m-en filmezés és Powerbar evés) ismét elém kerültek. Az alsó panorámás szakaszt hosszan, szűk órán át zárt erdei szakasz követi. A meredekség szerint hol 3-as, hol 2-es fokozatban tekertem, utóbbi 9-9,4 km/ó-t jelentett. Valahol talán 1400-1500 méteren egy fickó, ahogy lassan utolért és megelőzött, mosolyogva a „jól nyomod” = felfelé mutató hüvelykujj jelet mutatta; jól esett. A győztes ekkor már célba ért !!
Igaz, hogy a mezőny végén, de az itt tekerők érezhették, hogy a túrabringa ellenére nincs miért lenézniük. Az esetleges eléhezést megelőzve, illetve, hogy ne kelljen megállás nélkül a tetőig hajtanom és aprót szusszanhassak, számoltam vele, hogy az erdőből kiérve – ahol több, mint félkörben csodásat filmezni is lehet – pár percre megállok és Powerbart is eszem. Ötöt, vagy hatot hoztam magammal az útra, abból még négy megvolt.
Épp filmezés és eszegetés közepette érkezett alulról a „besenwagen”, aki a gyengének bizonyultakat szedte fel. Engem is megkérdeztek, de semmi gondom sem volt, elküldtem őket. Valóban csodás panorámában lehetett már gyönyörködni: a hágóig tekergő bringásokkal, illetve bárányfelhők alatti szép, különböző zöld színekben pompázó hegyekben.
A hágó előtt 2-3 szerpentinkanyar következett; filmeztem is közben, itt is akadt pár tapsoló szurkoló, majd tábla jelezte: „Labestation 1000 m”. Nem sok időm volt, kicentizni sem akartam az időt, így a hágó – és chipmérés előtti – frissítőállomásnál mindössze talán 3-4 percre álltam meg: alig kaptam be pár falatot, inkább eltettem 3 Corny szeletet és egy banánt. A Jaufenpassra 14:54-kor, 18 Celsius fokban értem fel (nettó időm – 1:33:21 - szinte ugyanannyi volt, mint próbatúrámon (2009-ben: 1:34:02 két visszagurulós filmezéssel – ami kb 2 perc), igaz ott más áttételeim voltak és talán jobban nyomtam, itt meg a többi ember látványa is „húzott”), túloldalán két gyors fotót készítettem illetve egyet magamról is kértem (2 perc), majd következhetett a videózással induló gurulás: szeretem a hágóút felső, panorámás szakaszát, ahonnan lefelé a meredek hegyoldalban vezető kocsiút mutat jól, előre meg a kocsiút előtt a havas hegyek és szemből a napfény. A jó idő miatt nem is nagyon kellett öltözködni.

A marathon Jaufen idejeit megnézve – benne a frissítőállomáson töltött percekkel - hetünk közül enyém a legjobb idő 1:42:33 (részben gondolom a frissítőállomáson eltöltött mindössze 4 perc miatt), alig több Nóráé, majd Rajnai Gáboré, Danié és Balázsé 1:44 körüli, végül Bergeré és Orosz Csabáé bő 1:49. Hetünk összes idejét nézve itt már elsőként Teszár Balázs járt 7:11-gyel, 6 perccel később ért fel Rajnai Gábor, majd Nóra és Dani 7:32 körül, őket követte Berger és Csaba 7:36 és féllel, majd én 7:57-tel: 20 perccel lemaradva. A győztes részideje 46:42

A lejtőre fél órát számolva, úgy tűnt pár perccel érek csak le a limitidőn belül, ezért is igyekeztem. Aki olvasta, tudta, hogy a hágók lejtőinek útlezárásai szinte az utolsókat is védik még (itt is 15:30-ig tartott), mégis a többség nagyrészt a jobboldali sávban haladt csak, míg én – igyekezve – bőven kihasználtam mindkét sávot, mondhatni a teljes útszélességet. Ezen a lejtőn összességében kb. 20 embert előztem meg, de itt már eléggé hézagosan voltak kerekesek. Kifejezetten siettem, de azért nem tekertem rá mindenhol. A felső néhány kilométer nyílt, panorámás terepen vezet, azután már erdőben, itt-ott repedezett úton tekergett, majd a végső kilométerekben ismét kevesebb volt a kanyar, jobban lehetett haladni. 14:24-re értem le St Leonhardba (695 m), ahonnan 2 perc múlva a főúti becsatlakozáshoz értem és haladtam át a kontrollponton. Noha túljutottam az első kritikus ponton, mégis csak részben könnyebbültem meg, mert a következő időkorlát (frissiben 2-3 napja) a …-ra (?) volt kiírva, de nem tudtam, hogy pontosan mennyire van, csak sejtettem: kb. félúton.
Eredendően úgy számoltam, hogy ha időn belül túljutok a 15:30-as kontrollponton, megkönnyebbülök és könnyedén feltekerek 19:30-ra a Timmelsjochra. Ez azért nem történt meg azonnal, mert a Jaufenpasson kimaradt energiautánpótlás miatt tartottam még picit, nehogy eléhezzek. Bár azért az elhozott 3 Corny szeleten kívül volt még nálam egy banán és főképp 3 energiabomba, Powerbar szelet.

St Leonhard (689 m) – Timmelsjoch (2509 m)
Időm: Timmelsjoch (19:25 – 36) , nettó részidő:2:41:23 (11,1 km/ó, átlagpulzus 144, max pulzus csupán 159)

A település végén következett a chipellenőrzőpont, gyors vetkőzés (Hisz legalább 20-22 fok volt), ruhaelrakás (csomagtartóra ?) ) és már hajtottam is tovább. Pár száz méterenként követték egymást a bringások, akik többsége több órás fáradtságos, küzdelmes feljutásra készült.
A Timmelsjoch / Passo Rombo (2509 m) emelkedője 29 km-n át 1796 m szintkülönbséget leküzdve - 6,2%-os átlagmeredekséggel – 113. legnehezebb a climbbybike kb. 10000-es, főleg európai emelkedőt tartalmazó listájából. Az első három kilométer bemelegítés, ezt követi 4 km 5-6%-os szakasz, majd Moostól az első meredekebb rész: 8 km-n át 7-10%-os távon egészen 1666m magasra kapaszkodik fel az út. A 3-4 km-es alig emelkedő, illetve sík pihentetőszakaszról szép panoráma nyílik a szemközti, ránk váró „fal”ra, ahol meredek sziklafalon tekerek fel az út: ezen végső 8 km-ből 5 km-en 9-11%-os a meredekség: kemény!
Korábban kétszer tekertem fel rajta; mindkétszer délről; először még 2005-ben málhával, majd 2009-ben az Ötzi próbatúra keretében.
A Moost megelőző pár kilométer egyetlen eseménye az volt, amikor a Brenner alján lefotózott szervízkocsi lassított mellettem és a mitfahrerülésről mosolyogva üdvözöltek, majd kérdésemre hogy hol lesz a következő frissítőállomás, a válasz után kedvesen még kérdezték, hogy van-e elég kajám, tudnak-e valamiben segíteni. Jól esett?
Én sem olvastam el elég alaposan a frissítőállomásokról a tájékoztatót, ezért fordulhatott elő, hogy nem tudtam, hogy a Jaufanpass után mikor lesz a következő frissítőállomás. Bad Schönau: videóról sejtettem, hogy ez a sík szakasz végi vendéglő, turistaház mellett lehet. A kocsiból azt mondták: kb. 10 km és 700m szintemelkedés – nem esett jól hallani, de csak azért, mert ez azt jelentette: útközben ennem kell még addig valamit.
Moosba érve (kb 16:05-15) a kulacstöltést egybekötöttem egy kis falatozással; itt többen is megálltak, igaz páran a Besenwagent várták: ők feladták. Egy banánt és egy Powerbart ettem meg; jól esett egy kis szusszanás: az elmúlt több órában minden perc drága volt: igyekeznem kellett a Brenneren az evéssel, a Jaufenen alig volt időm itt-ott picit megállni és filmezni, ám itt végre nem kellett az órám nézni.
A falut elhagyva kezdődött meg az első meredek – 9-10%-os – szakasz, füves, napsütötte és panorámás hegyoldalon szerpentinezve. Az energiautánpótlás után jó erőben pedáloztam, túratempómmal is nagyrészt sorra előzgettem: az is mutatja, hogy teljesen rendben voltam, hogy itt már aggodalom nélkül a marathont és szép időt kiélvezve filmeztem párszor a megelőzött bringások bringamárkáit is (mégha a mezőny végső 15%-áról is volt szó): Trek, Simplon, Scott, de minden bizonnyal volt minden egyéb: Pinarello, Colnago, Bianchi, stb is. Egyik hajtűkanyarban Ötztaler radmarathon újabb molinója késztetett fotózásra is, ez állta rajta: „Ausgetraumt ?”, azaz „Megálmodtad ?” Legközelebb - egy önfotó után - egy bringás kérdezte meg udvariasan, hogy lefotózzon-e ? Pedig ő is időre ment…. – szép gesztus volt, de nem éltem vele. E szakaszon még eléggé egymást követték a kerekesek. Pár kilométer múlva már előre- a hágó felé nyílt csodás kilátás. A videón is elmondtam, hogy (még ha a mezőny utolsó 10%-ában is), egyszerűen erőt adott a drága bringákon küszködők utolérése, megelőzése: az a "mottóm", és szerintem bizonyítom is főként a túrabringával teljesített nehéz marathonok, kihívások teljesítéseivel, hogy : nem kell drága bringa a nehéz bringás kihívások teljesítéséhez; elég a megfelelő felkészülés ! Nem a drága bringa teszi a teljesítményt, hanem a hegyi edzés, túrázás. (ez az én véleményem)
16:40 tájban egy napsütötte hajtűkanyar előtt tábla jelezte, hogy megint fotózás következik. Ha már előjelezték, megálltam előbb és szélmellényemet is levéve nemzeti színű mezemre vetkőztem: „-Mégis jó döntés volt azt felvenni, hogy büszkén feszíthessek abban ?” – gondoltam. Sajnos az utóbb megküldött fotósorozatban épp e kép kallódott el máshová…. Talán ha rászánok pár órát (!!)? megtalálom a több tízezer kép között. Ez az a kép, amit nagyon vártam, noha azért akadt még 3-6 jól sikerült. Újabb videózást követően valamivel feljebb egy alagútba hajtva, talán 10 méterre a bejáratától, de belül újabb fotós kattintott. Nem értettem, hogy miért a kevés fénynél csinálja a képeket, de otthon, a neten nézve a képeket, kiderült: nagyon klassz fényből sötétbe suhanós képeket is csinált ? Művészi és klassz !
Ekkortájt már akadtak emberek, akik tolták bringáikat az emelkedőn. Az idő nem feszített, a St Leonhard-i limitidőn belüli átjutás után 4 órám maradt a Timmelsjochra (amit 2009-ben nettó 3 óra alatt lazán megcsináltam), így nem sajnáltam a fotózásokat, videókat: ÉLETEM EGYIK LEGNAGYOBB ÉLMÉNYÉRŐL VOLT SZÓ, ÉRTHETŐ, NEM ???
Még az is belefért – amit a Marmottén 2009-ben nem próbáltam – hogy videómat letéve önvideót csináljak : szép napsütötte részen. Ekkor nem gondoltam előre a sikerre, egyszerűen csak élveztem a csodás tájat és a klassz hangulatot a világ egyik legnehezebb és legnevesebb klasszikus (! azaz nem extrém) bringamarathonján. Egy árnyas, lankás részen épp láttam, amint a Besenwagen (busz) vett fel a marathont feladó kerekeseket. Egyfelől nem jó ilyet az embernek a közelében látni (ahogy a halált sem szeretjük látni), másfelől jó erőben nem tudott negatívan hatni rám a dolog: semmi esélyét (0 %) nem éreztem a kudarcnak. Nem gondolkodtam ezen (mert lekötött a tekerés és a gyönyörködés, filmezés), de az lehetett a fejemben: már csak gond nélkül végigtekerek.
Az ismerős lankás részen szép napsütésben tekertünk: innen tűnik fele először a FAL (a meredek hegyoldali, kb. 6-7 km-es, 8-10%-os szerpentinsor), illetve előre az az egy + egy vendéglő, turistaház, amely egyikéhez sejtettem – videó alapján – a frissítőállomást és újabb limitidő pontot (18 órával). Itt láttam pl. legalább 60 éves résztvevőt is: le a kalappal előtte is, ugyanakkor csalódást keltő volt, hogy akadt olyan, akik a lankás szakaszon is tolták a bringákat, mondtam is a videóra: ha nem bírják, vagy nem volt elegendő a felkészülés, akkor minek neveznek be ? Kedvelt, késődélutáni fényekben tekertünk a hegyoldalban.
Kb. 17:27-re érhettem a napsütötte Bad Schönau frissítőálomásra, ahol Traumdeuter feliratú pólót viseltek a szervezők, kaját osztó segítők. Itt is ettem banánt, szárított gyümölcsöt és Corny szeletet, plusz a saját Powerbaromat. Érdekesség volt, hogy ezen a helyen masszázsra is volt lehetőség: 3 ágyon masszíroztak. Nem siettem, annyit időztem, amennyi jól esett és amennyi az elegendő frissítéshez, és fotókhoz, filmhez kellett. A frissítőállomásról jól látszott a FALon vezető út hajtűkanyarsora. Kb. 25 perc pihenő után (kb 17:50-kor) folytattam utam. Bő egy kilométer múlva a hágóút máris a FAL hegyoldalára, árnyékba fordult, hamar jelentősen lehűlt a levegő, vissza kellett öltözni hosszúba (kb. 2200m-től már lábamra a palilábat is felhúztam). E szakaszon is gyakran fotóztam menetközben is és videóból is rengeteg készült. Az alsó részen is már gyakrabban, mint fél kilométer előztem bringáját toló résztvevőt. Eddig kétszer jártam itt (az elsőről – 2005-ben málhával - homályos emlékeim vannak), de a 2009-esnél már szürkületben hajtottam ott, így nem lehetett még ennyire napfényben látni a havas, hómezős, gleccseres 3000-es Königskogelt és Hochfirstet. 1850 méteren egy fehér – német nyelvű - molinó bíztatott egy Marco nevű srácot: „Az álmod igaz lesz (megvalósul) Marco, a cél közel van, adj bele mindent!” – még nekem is jól esett olvasni mások bíztató szavait, hiszen teljesen átéreztem és élveztem az Ötzit. Bizony az utat jócskán a hegyoldalba építették, itt-ott szépen aládúcolva. Még itt is szépen egymást érték a kerekesek. Menetközben magam és bringám is teljeskörűen megörökítettem: a kormánytáskától kezdve a csomagtartóig és az ott levő hátizsákig. Két kanyarral feljebb – kb. 2000 méteren - következett az utolsó frissítőállomás, ahol (18:16-17) mindössze kulacsaim töltettem tele forró teával: a még hidegebb fentebbi régió miatt. Aki kért, itt is volt még forró leves is.
Nem sokkal feljebb, gleccseres heggyel a háttérben (18:29) következett második önvideóm, mely végén – bringámhoz visszaérve – meg is szólított egy srác és mindketten csináltunk egy-egy fotót a másikról. Szépen vissza lehetett még látni a napsütötte frissítőre, ahol még rövidben jó idő volt, itt fent, kb. 2100 méteren viszont már el is hangzik a videón: lassan fel kell majd venni a polár fejpántot. A gyakori fotózás és videózás közepette az órát figyelve mindig újraszámoltam, hogy kb. mikorra érhetek fel: a kitűzött 19 órás cél előbb 19:05-re, majd 19:10-re módosult; figyelmeztettem is magam, hogy óvatosan a megállásokkal, ám teljesen kézben tartottam a „történéseket”.
Útközben előzgetve egyszer csak – e nap már másodszor – hallottam mögöttem valami hasonlót, hogy „… hát ilyen (könnyű) áttétellel….” – ezúttal nem hallgattam, visszaszóltam németül: „-Nem azért! Már több, mint 155-ször tekertem 200 0m felett, és nyaranta az Alpokban tekerek” – és akkor még a bringa plusz súlyáról nem beszéltem. Különben is mindenki maga választja meg, milyen áttételt rakat fel a bringára.
E szakaszról a szerpentin a hegy északi, napsütötte itt-ott havas részére nyújtott szép kilátást (ld fotók) és hajtűkanyarokban megjelentek a fotókon is látott, díszítésként fellógatott Ötztaler radmarathon mezek. Csodás volt, tovább fokozta az élményt. Sikerült nekem is a szép kiadványhoz hasonló fotót csinálnom. 18:52-kor egy hajtűkanyarban – kb. 2300 méteren – épp filmesek forgattak mikor odaértem. Nosza gyorsan előkaptam……. a videókamerámat ? és visszafilmeztem mosolyogva, nevetve: „Hello-hello, Ciao, Alles gute !” – meglepődtek, hogy Ötzi teljesítése közben filmez valaki. Élveztem minden pillanatot, megéltem a boldogság érzését! Örömkerekezés volt!
2200 m felett már szinte 150-200 méterenként tolták emberek a bringáikat. Három hajtűkanyarral fentebb végül felértünk a hegyen átfúrt alagúthoz, amiben – kár volt aggódni a lámpa miatt – akadtak kis lámpácskák. A túloldalán kijőve már alig emelkedett az út, már csak 1 km várt ránk a határállomásig, tetőig. Teljesen kopár volt a táj. Az utolsó pár száz méteren videókamerával a kezemben örökítettem meg saját és más kerekesek felérését. A tetőponton (19:14-27, 12 percet időztem) – illő mód – az út felett keresztben kifeszített molinó, felirat üzente” Da hast du nun deinen Traum”, azaz „Teljesítettem az álmodat!”
A Redbullos kapu alatti átgurulásnál újabb fotós dolgozott és csinált felérős, örömittas mozdulatokat, akár örömkitörést megörökítő képeket. Pár méterrel odébb megállva, a feliratot filmezve hangomon is hallatszik az öröm, a szinte elérzékenyülés: valóban egy álmom vált valóra; illetve teljesen csak a célban. BOLDOG VOLTAM. Eszembe jutottak a beszólások, a lenézések és ez az Ötzi nagy elégtétel volt, hiszen azok ezt nem csinálták meg, én viszont velük ellentétben nem 9 kg-s bringán, hanem túrakerékpáron. Az időeredmény sosem érdekelt, csak a teljesítés!.

A marathon Timmelsjoch idejeit összevetve hetünk közül még a kis tolással együtt is Teszár Balázsé a legjobb idő 2:55-tel,őt követi Nóra 3:06-os idejével (mert lassan lejtőzött a Jaufenpassról), majd Dani 3:17-tel, Csaba 3:20, Rajnai Gábor (Hosszabban időzött, vagy előtte hajtotta túl magát és- a többiekhez képest - picit elfáradt a Timmelsjochra) 3:27, Berger 3:30 és végül én a rengeteg fotózással, videózással, bőséges időzéssel 3:46. Mivel nettó időm – amennyit ténylegesen tekertem (a 2 visszagurulásos videózással együtt) – 2:41, még elegendő pihenéssel, de fotó és videó nélkül is lazán bennem volt legalább 3:10-es idő. A győztes Corradini mindössze 1:27:02 alatt robogott fel Timmelsjochra.
Összességében a Timmelsjochra Balázs után együtt érhetett fel Nóra, Dani és Gábor (látszik is, hogy Nóra behozta a lejtőn szerzett lemaradását Danival szemben és mindketten utolérték Gábort is) – kérdés, ki mennyit kajál, pihent menetközben. A trio mögött 17 perccel érkezett Csaba, aki itt 10 percet vert rá Bergerre, majd én Berger után fél órával.








A lejtőre maximálisan beöltöztem, hiszen egy bő 100 m szintnyi emelkedő kivételével kb. 1200 m-t kellett leadni a lejtőn: komoly száguldás következett és már nem volt meleg. Engem is meglep, de POLARom valahol fent 4 Celsius fokot mért (talán az alagútban ?). A lejtőnek alul hosszú bringanadrág-paliláb párosban, felül mez, polár, hosszúujjú és dzseki öltözetben vágtam neki. Lelkesen, lendületesen – hidegtől nem félve – vágtam neki a lezárt útnak, a teljes útszélességet kihasználva itt is előzgettem. Több rövidnadrágos kerekessel is találkoztam a lejtőn, ők – talán a hideg miatt is – max. 50 km/ó-val mentek, miközben volt, hogy 65-70 km/ó-val suhantam el mellettük.
Az érzésekkel tele, ahogy a hosszú egyenes lejtőn suhantam egyszercsak feltörtek legmélyebb érzéseim és zokogni kezdtem örömömben. Amit hiányoltam a Mont Ventoux 4-szeri teljesítése (6100 m szintemelkedés) után, az most megtörtént: katarzis és hatalmas öröm, elégtétel, boldogság. CSÚCSRA ÉRTEM ! Úgy éreztem ezzel mindenkinek bizonyítottam – noha nem érzem, hogy kellett volna – nem csak a hegyi túrázók közt tettem le az évek során a névjegyem, de a legnehezebb klasszikus bringamarathont is képes vagyok – túrázóként – teljesíteni, nem csak a versenyzők kiváltsága az. Talán azért is volt ez fontos, mert sokszor érezni, hogy az amatőr versenyzők lenézik a túrázókat: ez is egy válasz volt erre !
Ismervén az utat, a rövid köztes emelkedő már nem lepett meg, picit fel is melegített; itt már jókedvűen tekert mindenki. Egy srác középtájt kérdezte is tőlem: mennyi lehet a tetőig? Válaszom után 1-2 perccel fel is értünk, ott filmezve – épp a nyeregben felülve örült – mondtam neki: Gratulálok a teljesítményhez, mire ő is viszont! Boldog, büszke kerekesek hajtottak a cél felé. ?
Fotózás és még egy megállós film miatt ugyan páran elém kerültek, ám onnantól kezdve a lejtőn is rákapcsolva azon igyekeztem – sikerrel – hogy visszaelőzzem őket. Az autókat kb. 20 órakor engedhették rá a lejtőre, de ez már nem sokat zavart….. csak egy picit egy lejtős szakaszon. Zwieselsteinnél akadt még egy 20 méteres szintemelkedésnyi bucka, amely tetejéhez közeledve – nagyon szokatlan dolgot éreztem (ilyen bringán még sosem volt) – vádlim görcsközeli állapotba került. Végül az utolsó kinézett srácot még Sölden előtt sikerült visszaelőznöm, majd már szürkület kezdetén, ám egyúttal lámpafénynél hajtottam Sölden főutcáján a cél felé. Itt-ott sétálók, járókelők tapsoltak…. Élveztem a célegyenest. Áthajtottam a rajtvonalon is, majd épp a célhoz vezető híd előtt egy autó fékezett be előttem, mire miatta lassítanom kellett (közvetlenül a célra fordulás előtt), hát el is küldtem a….. hogy mi a francot csinál. Természetesen a célbaérést is filmeztem: a célon átgurulva kiáltottam diadalittasan a levegőbe: MEGÉRKEZTEM !!!! Közben a célterületen körben emberek várták még a végső beérőket, érkeztemkor épp kellemes Dire Straits zene szólt, a speaker pedig jól szövegelt (időnként a beérkezők neveit is mondta a rajtszám alapján) – amint a folytatásban hallottam. Kellemes zene mellett gratulált minden teljesítőnek, azt mondta, aki végigment az mind győztes. Megállapította, hogy nagy mázlink volt az időjárással, ennek kapcsán hallhattuk, hogy a 2. Ötztaler radmarathonon (igaz kevesebb induló mellett) mindössze 51-en értek célba.
Hallhattuk, hogy a sok helyen reklámban szereplő 238 km az onnan ered, hogy egy korábbi régebbi útvonal olyan hosszú volt, de a mi távunk valóban 228 km és 5500m szintemelkedés. Elmondta, hogy volt már nagyon esős Ötzi, olyan is, amikor havazott Küthaion, de ma – ha nem is volt meleg, de más idő lett, mint a meteorológusok ígértek. 2003-ban végig komoly esőben hajtottak végig.
Kb. 20 perccel érkezésem után a célterület kordonján kívül ott levő kb. 100, azon túl tán még 100 ember izgatottan vártuk az utolsó beérkezőt: 13:37-es idővel a rajt után egy csinos lány érkezett, ölelték ismerősei és a párja, majd 1 perccel később villogó mentőautó előtt érkezett az utolsónak hitt teljesítő egy montival: pár mondatra magához is szólította a speaker, ám végül a – már szürkület végén, lámpával érkező, záró rendezői autó előtt még érkezett 1-2 kerekes.
Ahogy mentem volna és kerestem volna a feljáratot a győztesek díjátadó ceremóniájára, szerencsésen futottam össze Bergerrel, majd a többiekkel is rögtön. A Küthaion történt szerelés miatti hátrakerülése ellenére közülünk Balázs lett a legjobb(11:27:26), őt követte Rajnai Gábor (11:57:56) és Dani (11:58:11) akik Timmelsjochra is együtt értek fel, a trióból Nóra viszont 5 percet vesztett a lejtőn, az ő ideje: 12:03:13. Látszik, hogy a lejtőn Csaba is hozott kb 5 percet Nórán, mögötte 12:19-cel ért célba, Berger pedig 12:40-nel – ő Timmelsjochhoz képest 10 percet veszített még Csabával szemben. Én 13:10-es idővel haladtam át a célkapun ?, Timmelsjochon is vagy 10 percet időztem, ha nem többet.
Ami saját teljesítményem illeti, a megállásos fotók és videók idejeit levonva kb. 12:20-30-as időt simán elérhettem volna: hogy könnyű versenybringával mennyit, azon is kár morfondírozni – hisz nem a teljesítés az ideje a célom, hanem az ÉLMÉNY ! Ez pedig tökéletesre sikerült: csak szép élményem marad az Ötztaler radmarathonról. Amilyen hatással volt rám, vonz, hogy valamikor visszatérjek és ismételjek ?

Vicces volt hallani, hogy noha Balázs volt a legerősebb, mivel az áttétele azért megkínozta és mert elege is lett, Timmelsjochon picit tolta is a bringát. Napokkal később, a fotókat látva Berger is mosolygott rajta, hogy még a Sportograf fotócég is megörökítette ezt.
A díjátadó ceremónia kezdetén volt egy kis zenei előadás, majd egy speciális, erre az alkalomra készült, 30-as évfordulót mutató bringát adtak Ernst Lorenzinek, az Ötztaler radmarathon kitalálójának és rendezőjének, végül direkt fújt műfüst közepette érkezett a két győztes: Antonio Corradini (7:03:45), aki 2006 után győzött ismét, illetve a 2009 után most duplázó győztes hölgy: Edith van den Brande, aki idei – 7:49:28-as - idejével női pályacsúcsot ment.
Míg egy asztalhoz ülve megettem a nevezési díjért is járó tésztát és üdítőt, közben még a 30 régi bringást és a szeniorokat díjazták. 22 óra tájban már sötétben – és ismét csepegő esőben (ekkora mázlink volt napközben!) - gurultam haza, az appartmanba, ahol még bő fél órán át osztottuk meg egymással saját Ötztaler radmarathon élményünket: kiderült, hogy a társaság egy része (Nóra, Dani és Berger) egész sokat együtt, vagy egymás közelében tekert. Jaufenen Nóra és Dani, illetve 5 perccel mögöttük Berger és Csaba tekert együtt, majd a Timmelsjochra Nóra, Dani és Rajnai Gábor értek fel együtt, Berger és Csaba mögöttük 18-28 perccel.
Talán éjféltájt oltottunk lámpát.