2. nap: pihenés, alig bringázás Bormioban

2014 Olasz - svájci és francia Alpok túra kezdőoldal

SOON ! For english travelogue CLICK here !

5. nap: Bormio - Lago di Mezzola

2014. június 14. szombat -15, vasárnap: Valtellina Extreme Brevet (szállástól a szállásig: 360 km + 9164 m szint) - első, nevében is extrém szintű bringás kihívásom: Valdidentro - Bormio - Mazzo - Passo Mortirolo (1852 m) - Monno - POnte di Legno - Passo di Gavia (2621 m) - Bormio - Passo Umbrail (2501 m) - Sta Maria - Prato allo Stelvio (950 m) - Passo dello Stelvio (2760 m) - Bormio - Tirano - Forcola di Livigno (2315 m) - Livigno - Passo Eira (2210 m) - Passo Foscagno (2291 m) - Bormio - Valdidentro = 360,2 km + 9124 m
Összesen a túra 4 napja alatt : 461,5 km + 10246 m szint

Route 2,771,502 - powered by www.bikemap.net

Két részletben szűk 5 órányi alvás után 3 óra 32-kor szólalt meg az ébresztőm. A Valtellina Extreme Brevet bringás kihívás jelentősége miatt persze nem éreztem fáradtnak magam, de az ember alapvetően tudja, hogy bőséges alvás kell nagy sportteljesítményhez. Ez a bringás rendezvény pedig annak számít, hisz terv szerint kb. 26- 30 óra alatt bő 21 óra tekerés várt rám, amiből kb. 14-15 óra az bizony emelkedő: 345 km-re 8998 m szintemelkedés. 2012-ben még azt hittem, hogy a Monte Grappa challenge kihívás 4 emelkedős verziójának teljesítésével (aznap kis plusszal 261km-re 7241 m szintemelkedést hajtottam) befejeztem a mind nagyobb kihívásokon való részvételt, aztán az élet úgy hozta, hogy.... jobb híján mégis bringatúra lett a nyári programom. Egyúttal az akkori kihívást is szerettem volna megfejelni, ám nem bringás vetélkedés miatt. Nem is azért, mert bárki bringásnak is bármit bizonyítanom kellene a hátam mögött hagyott rengeteg hegyi bringatúra és neves maratonok, kihívások teljesítése után…
Mindenesetre komoly és neves kihívást keresve találtam rá a Valtellina Extreme Brevet -re, amely „kőszáli kecske” verziója, azaz a 2. legnehezebb szintjének (345 km + 8998 m) teljesítése tökéletes és vállalható kihívásnak tűnt számomra, ráadásul kifejezetten ideális, ha nem túl szűk a szintidő, hanem van idő rövidebb pihenőkre, videózásokra és nem sürget a limitidő, szintidő. Ez volt az első bringás kihívásom, aminek a nevében is szerepel, hogy extrém. Szűk 5 óra alvás után az ember azt gondolná, hogy lehetetlen ilyen teljesítményt véghez vinni, azonban épp a 2012-es Monte Grappa challenge napján bizonyítottam magamnak is, hogy a fej, szellem mennyire uralni tudja a testet: nagyon eltökélt voltam és hittem a teljesítésben, így csekély hullámvölggyel teljesítettem a kihívást (4 különböző irányból feltekertem a Monte Grappára) és 7241 m szintemelkedéssel zártam a napot. Akkori tapasztalatom alapján tudtam, hogy – bár nem szerencsés a helyzet – képes vagyok rá: 5 óra alvás után is több, mint 9000 m szintemelkedést hajtani alvás nélkül, túrabringával. Nem voltak kétségeim; biztos voltam benne, hogy végigcsinálom !
Mondják, hogy az ember úgy tud elérni komoly célt, ha azt kis részcélokra bontja, ezért is készítettem egy időütemezést a kihívásra, hogy nagyjából azt kövessem, igaz a második felére vonatkozó időbecslésnél kissé elszámoltam magam…

Helyszín	Idő, ütemterv
Rajt	5 óra
Mazzo (552 m)	6 óra
Passo Mortirolo (1852 m)	8 óra - 8:20 (2008-ban nettó 1 ó 38 perc alatt értem fel)
főút (900 m)	9 óra
Ponte di Legno (1258 m)	10 óráig, kisebb kajálással
Passo di Gavia (2621 m)	12:40 - 13:10 (2011-ben emelk. nettó: 2 óra 20 perc)
Bormio (1216 m)	14:00 - 14:30
Passo Umbrail (2501 m)	17:00 - 17:20
Prad (950 m)	18:30-ig (itt elszámoltam...)
Passo dello Stelvio (2760 m)	21:30 (itt nagyon alulbecsültem; mintha épp ekkor kezdtem a túrát - és világos tekerést feltételeztem)
Bormio (1216 m)	22:15 - 23:15
Tirano (450 m)	0:30-ig (szintén nagyon alulbecsülve)
Forcola di Livigno (2315 m)	4:30 - 5:00
Passo Eira (2210 m)	6:00
Passo Foscagno (2291 m)	6:30
Bormio (1216 m)	7:30

Még sosem keltem ennyire korán egy bringás kihívás vagy maraton miatt. 2012-ben a pannonhalmi emelkedő 51-szeri feltekerésének napján 4:30-kor, pár héttel később, a Monte Grappa challenge napján (mely nap 261 km-re 7241 m szintemelkedést hajtottam) 4 órakor keltem. Kint még teljesen sötét volt. Mosdást reggelizés követte, de közben már észbe kaptam: a pakolás fontosabb, mint a teljes reggeli, hisz nem késhetek el a rajtról, viszont, ha picivel kevesebbet eszem, a pótlást még az első emelkedő, a Mortirolo előtt a magammal vitt bőséges menetközi kajámból (energiaszeletek, gélek, szárított gyümölcsök) meg tudom oldani... Talán egy 3/4 reggelit fogyaszthattam (közben felmértem, hogy elég a rövdid bringanadrág, alá pedig paliláb), ám a végső készülődés miatt így is kis késéssel, 4:38 tájban pattantam nyeregbe. Enyhén derengett még csak, de már lehetett látni, így nem gyújtottam lámpát. 4:55-re érkeztem meg az elmúlt napi nevezés, a rajt helyszínére, ahol szerencsémre még más is a rajtpecsétjére várt. Nem maradtam le semmiről. Miután én is begyűjtöttem ezt, már nyugodtan filmezhettem, ahogy a főszervező a focipályán olaszul elmondta a fontosabb tudnivalókat, majd 5:10 tájban útnak indult a – mint utóbb kiderült – 81 fős „mezőny”. Ennyien neveztek a Valtellina Extreme Brevet 4 távjára.
Néhány kerekes még égette lámpáját, többen hátsó villogójukat is „járatták”, én nem fogyasztottam az elemeket, forgalom sem volt még. Nyugodt tempóban hagytuk el a várost, így szépen meg tudtam örökíteni a mezőnyt. A kezdeti kilométerek alig lejtettek. A kemping utáni sík rész végén rövid kis emelkedőn éreztem, hogy a tempó tartása a vártnál jobban megemelte a pulzusom; persze nem csoda, hisz jócskán edzett legények tekertek a mezőnyben, jóval könnyebb bringákon. A 12-13%-os meredek lejtőhöz érve volt bennem kis félsz, nehogy a nagyobb létszám miatt baj legyen, ezért inkább óvatos maradtam. Elmaradt a száguldás (max sebességem így csak 68 km/ó volt). Grosio Sasasella részén is együtt haladt át a mezőny, reggeli fények közepette suhantunk el azon régi benzinkútépület mellett, ahol 2 napja kereket cseréltem. Kisebb elágazások, irányváltások közepette mind nehezebb volt tartani a sietős tempót (bár azért elmaradt az Ötzi élboly tempójától – szerintem), így – mivel nem hajtott a tatár, ráadásul teljesítménytúráról volt szó – Grosiot elhagyva hagytam elmenni a mezőny nagy részét, majd hozzá is láttam egy banán elmajszolásához, ha már nem volt teljes a reggelim. 5 óra 57 perckor kb. 5-6 bringással együtt értem Mazzoba, a Passo Mortiroló (1852 m) hágó legendás emelkedőjének aljához; persze láttam még vagy tucatnyi bringást vetkőzni, de mire én is végeztem a vetkőzéssel, videózással, páran maradtak csak mögöttem. Egy órát számoltam a lejtőre, 10 perccel jártunk ütemtervem előtt.







Mazzo (552 m) – Passo Mortirolo (1852 m) Időm: Passo Mortirolo (7:50 – 8:00) , nettó részidő: 1 óra 37 perc (7,8 km/ó, átlagpulzus 153)

Nemrég kelt még csak fel a Nap, klassz volt kora reggeli fények közepette megkezdeti a meredek emelkedőt; a napsugarak többnyire még csak a hegytetőket sütötték. A Passo Mortirolo az olasz Alpok és az olasz körverseny, Giro d’Italia egyik legendás kaptatója. Kedveltségét meredeksége adja, ám túrázó szemmel meg kell jegyezni: útközben több helyről szép kilátással is jutalmazza a bringásokat. Az út bő 12 km-es távjára 1300 m szintemelkedés jut, így átlagmeredeksége 10,5%, max. meredeksége 18%. A 3. km-től 6 km-en át 12-14% meredek.
Egyből 13-15%-os meredekséggel kezdtünk, bár azért akadtak csupán 10%-os részek is. 2008-ból jól ismertem már ezt a kaptatót, akkor Mauró Repettivel tekertünk fel 3-szor a Mortirolóra. Az alsó rész is gyakran vezet fák között, de max. egy kilométerenként csak-csak akad egy-egy szép kilátást nyújtó pont, így én is meg-megálltam fotózni, videózni. Egy idősebb (legalább 55 év feletti) bácsival mentünk így hasonló tempót: időnként megelőztem, videózásaimkor ő került elém. Ezen megállások kivételével nem időztem, de jól is estek ezen rövid szusszanások, mert éreztem, hogy bizony nehéz emelkedőről van szó. Nem csoda persze, hiszen épp a 6 km hosszú 12-14%-os szakaszon haladtam, amelyről – még 2008-ból - nagyon megmaradt az a mondásom Mauró felé egy enyhébb részen: ha itt 10%-os, akkor már örül az ember, hogy kicsit pihenhet a lába.
Egyébként úgy éreztem, hogy mintha 6 éve Mauróval ott tekerve talán nem volt ilyen nehéz. Utóbb rájöttem, miért: akkor többet aludtam előtte, feldobott, hogy a Trittico Mortiroló kihívást teljesítjük és ennek keretében először tekertem ebből az irányból a hágóra, harmadrészt pedig a társaság….
Egy idő után elő is vettem a hágóút diagramját, hogy lássam, meddig tart a nehéz szakasz, mikortól csökken a meredekség 10% alá és lesz könnyebb. Nem emlékeztem pontosan, így meglepett, hogy a Marco Pantani emlékmű mennyire fent volt – azt hittem lentebb helyezték el. Akik előttem tekertek alig álltak meg, bár az utóbbi srác fotózott egyet. Nem sokkal az emlékhelyet követően végre a Grosióból érkező kaptató jelentette becsatlakozáshoz értem; onnan picit könnyebb lett. A zárt fenyőerdőből kb. 1750 méteren bújt elő az út; előbukkant a hágó napsütötte gerince, következett az ismerős tó és a végső pár hajtűkanyar, melyek egyikében el is ment vagy 8 perc míg önfotót és videót készítettem. Persze így is a kitűzött ütemterven belül, 7:50-kor értem fel az 1852 m magas Mortiroló hágó panorámás tetejére (nettó időm önvideózásos tekerést beleértve 1 óra 37 perc – a kereken 1300 m szintemelkedésre; ugynaitt 2008-ban Mauróval 1 óra 33 alatt értünk fel.) . Felhőtlen égbolt alatt, csodás volt a kilátás, a reggeli fények, tisztán látható, itt-ott havas csúcsok, hegygerincek. Egy másik sráccal kölcsönösen lefotóztuk egymást, majd míg videóztam, két másik társa is megérkezett.
A Bar Mortirolónál, a pecsételőhelynél rövid falatozást és tíz perces pihenőt terveztem, így felöltözés nélkül gurultam kb. 1-1,5 km-t. Pár percre egy napsütötte székre ültem kókuszrudat és banánt fogyasztani: imádom az ilyen rövid pihenőket: sport közben, háborítatlan helyen, friss levegőn, csodás panorámában gyönyörködve. Élveztem a napot ? Előbb talán csak egy hosszúujjút és szélmellényt vettem magamra, de pár km múltán a dzseki is előkerült: reggel 8-kor, erdőben 50 km/ó-val suhanva hideg volt még.

A lejtőt jól ismerve (4. alkalommal volt hozzá szerencsém) alul a falunál következett a várva várt csobogó, ahol feltankoltam, majd további gurulást követően 8 óra 42 körül 891 m magasan a főútra csatlakozva lankásan emelkedő úton folytattam utam Ponte di Legno (1256 m) felé. Saját tempómban tekerve perceken belül feltűnt előttem a három középkorú bringás triója. Frissen, lelkesen tekerve kifejezetten lassítanom kellett volna ahhoz, hogy beálljak mögéjük, persze benne volt a pakliban, hogy meddig marad meg a lendületem. Talán 10-15 perc múlva végül visszaelőztek a srácok, innentől a szálárnyékot élvezve maradtam tempójuknál. Eleinte jól is esett (menetközben is tudtam picit eszegetni), aztán fokozatosan lassultak; előfordult, hogy inkább a cseverészéssel voltak elfoglalva, mint a tekeréssel és a beszélgetés miatt esett vissza a tempó, ám nem akartam ismét úgy járni mint korábban, így nem hagytam ott őket.
Ponte di Legnó első házaihoz érve épp videóra akartam venni a városba érkezésünket, amikoris videóm többszöri próbálkozásra is memóriakártya hibát jelzett. Mérges is lettem, ugyanakkor kiakadás helyett magától értetődött, hogy „akkor veszek újat a kisvárosban”. A centrum felé hajtva így egy fotóüzletnél leváltam a srácokról és perceken belül új, memóriakártyával jöttem ki és folytathattam a napi élmények videóra való rögzítését. A főtérhez közel egy pékségben alaposan bevásároltam (5 péksütit és még kenyérfélét is), majd a tér egyik padján eszegettem, miközben a középkorú trió egy kávézóban időzött. Nem foglalkoztam nagyon velük, ám nagyjából egyidőben indultunk tovább, csak nővérem telefonálása miatt maradtam el a srácoktól. A kisváros végében még mosdó is kapóra jött, ám időzésem percekkel hosszabbra nyúlt, miután cserélhettem ki a leszakadt végű gumipókot, amivel csomagom rögzítettem a csomagtartóra. (10 óra 30 is elmúlt már; ütemtervemtől fél óra csúszás).



Ponte di Legno (1258 m) – Passo di Gavia (2621 m)
Időm: Passo di Gavia (13:25 – 13:38) , nettó részidő: 2 óra 8 perc (8,4 km/ó, átlagpulzus 142)

A Passo di Gavia (2621 m) déli emelkedője 17,3 km alatt 1363 m szintemelkedést leküzdve átlagosan 7,9%-os meredekségű, amely az alsó felében, a fenyőerdőben tartalmaz egy 12-14%-os meredek fél kilométeres részt, illetve fentebb is 2,5 km hosszan 9-10%-os.
Korábban két évben háromszor jártam a Gavia hágón, legutóbb 2011-ben. Akkor dél felől tekertem épp, mikor kisebb esőt kaptam és fentről láttam, hogy minden bizonnyal a kempingben eláznak a száradni kitett mezeim. Ezúttal varázslatos időjáráshoz volt szerencsém: szikrázó napsütésben tekertem előbb a mezőn, fenyőerdőben, majd a panorámás hegyi úton. Meglepett, hogy rajtam kívül is akadt még itt egy szintén ezen a kihíváson résztvevő kerekes. Egy alkalommal, mikor látta, hogy magam is próbálom valahogy lefotózni, segítőkészen megállt és segített, aztán később azt láttam: tolja a bringáját. Ráadásul nem is rövid ideig. És ez még csak a kezdet volt… de erről később.
2-3 órás, ráadásul csodás emelkedők során ha úgy alakul, jónak látom menetközben egy kis pihenőnek, gyönyörködésnek: ezúttal 2000 m tájékán terveztem egy energiaszelet- és péksüti miatt megállni. Agyamnak a havas hegyek látványa, ízlelésemnek a péksüti okozott örömet ?
Annyira lenyűgöző volt a táj, hogy éreztem is, hogy bizony itt többet fotózok – filmezek, mint gondoltam rá – és persze szép lassan engedtem belőle, hogy mikorra is kéne felérni. Eredendően a kisvárosból 10 órás indulással azt hiszem 12:30-ra terveztem felérni és legkésőbb 13:10-kor elhagyni a hágót, ezzel szemben látszott, hogy 13 óra körül, után érek majd csak fel. Nem bántam persze, hiszen meg kellett örökíteni a varázslatos emelkedőt, amit éppen életem legnagyobb bringás kihívásán teljesítettem. Emellett megemlítendő, hogy nem tudom mitől, de talán amiatt is, mert a két első emelkedő meredekjein a hasizom túlzottan megdolgozta a gyomrom, a hasam nem éreztem tökéletesnek. Kb. 2000 m felett éreztem, hogy nem tudok felhőtlenül tekerni.
Az alagút előtt hófalnak támaszthattam bringám; benézve látszott a bringás piros hátsó villogója és azt is leszűrhettem: ott is tolja kerékpárját. Fotózás, videózás és hosszú ujjú vétel után én is behajtottam a sötétbe. Ahogy felül kijöttem a kb. fél – 3 km hosszú alagútból és filmeztem, bizony jól esett megitnt megállni: szerencsére nem aggódtam, hogy hová vezethet ez... Ugyanakkor ott is érezhettem, de utólag visszagondolva – talán a hasam miatt, mindenesetre – kisebb hullámvölgyben voltam. Június közepe lévén a máskor tapasztaltnál havasabb hegyek is több filmezésre ösztönöztek, aztán a fölső hajtűkanyarok környékén ideális lehetőség adódott egy igazán jó önfotó készítésére is: hajtűkanyar, lent egy kék tó, illetve a havas csúcsok…és persze én is. A fotózás eredményeként a srác – bringára ülve - kissé el tudott húzni, de dacból sem akartam, hogy előttem érjen fel és sikerült is éppen utolérnem; 13:25-re értünk fel. 249. alkalommal tekertem 2000 m fölé. Kíváncsiságból összevetettem mostani, 2014-es tekerésem a 2011-es alkalommal: pár perccel voltam most gyorsabb, mint akkor; sebességben csekély a különbség: Ponte di Legnótól az akkori 8,1 km/ó helyett ezúttal 8,4 km/ó-s tempóvel értem fel a hágóra.
A Passo di Gavia (2621 m) hágó északi oldalán elképesztő hómennyiség, hőmező és majdnem teljesen fagyott tó fogadott; a hágón tucatnyi kerekessel is találkoztam: ők a bormiói belga kerékpáros rendezvény kapcsán tekertek fel ide. Elvben e napra nekik egyébként a Stelvio volt programban, de nem ismertem pontosan az esemény opcionális és kötelező idejű elemeit. Pecsétünket a turistaházban kaptuk meg, ahol – tudtam hogy rengeteg kerékpáros emlék, fotó, stb van a falon – persze körbe is videóztam. A pecsétet adó úriember másoknak meg is jegyezte, hogy mennyit tekerünk ma és hogy még egyszer fel fogunk oda tekerni, ám – ami engem illet – megcáfoltam: én csak 3 körre vállalkoztam, így még egyszer sem a Gaviára, sem a Mortirolóra már nem kellett visszatekernem. A gyönyörködős emelkedő után a hómező mentén picit videóztam még, de mondogattam már magamnak: Gábor, haladni kell, nagyon kevés megállás fér csak bele lefelé, hogy Bormióba visszaérve legyen elég időd enni a továbbindulás előtt” - ugyanis 15 órakor el kellett hagynom az ellenőrzőpontot. A legendás – és gyönyörű – hágót ütemtervemhez képest kb. 25 perc csúszással hagytam el.
Alig gurultam tova, a fagyos-jeges és hómező által körülölelt tónál még gyorsan megálltam fotózni, filmezni, csak utána vágtam neki hosszabb lejtőzésnek. Meglepett, hogy elég rossz volt az út minősége, 2000-2200 m fölött kiváltképp: repedezett, ill. foltozott. Emiatt sem lehetett száguldani. A fenti lankásabb részt magam mögött hagyva az idő szűke miatt éreztem, ahogy mind kevéssé óvatoskodok; figyelmeztettem is magam: „-Gábor, pár perc miatt ne kockáztass!”
A hegyoldali út St Catherinában ért le a völgybe: legutóbb innen a Rifugio Fornihoz tekertem fel, ezúttal továbbgurultam-hajtottam Bormio felé. A tekerős-gurulós szakaszból (13 km-re jutott 500 m szint ereszkedés) egy emlékem maradt meg: Bormio felé igyekezve sietősen előztem meg épp két nyugisan haladó, csevegő belga vagy holland kerekest, akik – úgy tűnik nem tudták megemészteni, hogy egy csomagtartós – sárvédős bringás megelőzi őket – pár km múlva érezhetően direkt úgy gyorsítottak fel egy rövid szakaszon, hogy nagy sebességkülönbséggel hajtsanak el mellettem. Kiröhögtem őket: „-Lejtőn de kemények vagytok…. Ha Ti tudnátok, hogy lábamban a Mortirolóval és Gaviával ma még kb. 6000 m szintemelkedést hajtok, míg Ti a városban söröztök majd…” – aki erős az nem lejtőn produkálja magát, hanem mondjuk sok emelkedős bringás kihíváson vesz részt – gondoltam.
Fél 3 tájban értem vissza Bormióba a frissítőállomásra és ellenőrzőpontra. Jól esett leülni és nyugodtan enni a tésztát (választani is lehetett), amit még keksszel, zsömlével, naranccsal egészítettem ki és persze elegendő iso ital sem maradt ki. Az Umbrail (2501 m) és Passo dello Stelvio (2760 m) hágóutakat tartalmazó délutáni – késő esti körre készülvén az öltözőben rendelkezésre állt elég meleg ruha, mégis beértem a palilábbal és esőnadrággal (ami lejtőn tartja a meleget), illetve fölülre sem vittem magammal felesleges öltözetet, sőt kajából is kevesebbet, mint ami rendelkezésre állt. 15:03-kor hagytam el a sportegyesület telephelyét.



Bormio (1216 m) – Passo di Umbrail (2501 m)
Időm: Passo di Umbrail (18:07 – 18:22) , nettó részidő: 2 óra 12 perc (8,6 km/ó, átlagpulzus 133)

A Passo dell’ Umbrail (2501 m) Svájc legmagasabb hágója, bár én ezúttal Olaszország felől tekertem fel rá. 2008-ban épp ebből az irányból kerekeztem fel rá, akkor málhával. Bormióból 19 km-en 1284 m szintemelkedés várt rám, ami 6,8%-os átlagmeredekséget jelent. Ideális meredekség, kiváltképp egy hosszú bringás kihíváson. Kifejezetten jót tett hasamnak, mert így kevésbé vette igénybe hasizmaim, így azok lassan rendbe jöttek – több gondom már nem volt velük a rendezvény során.
A napsütéses reggel óta az égbolt fokozatosan, elszórtan befelhősödött, épp az Umbrail felé sem lehetet kizárni, hogy eleredjen majd az eső – de a meteorológiai előrejelzések így is jósolták, hogy délután már lehet kisebb eső. Felhős időben tekertem és a kaptató sem tudott már újat mutatni, így relatíve gyors feljutással számoltam; nem gondoltam túl gyakran megállni és – hasam helyzetét is figyelembe véve - a 6-8%-os meredekségnek köszönhetően nem is igényeltem gyakori rövid pihenőket. A kisvárost elhagyva a vad sziklák közt vezető völgybe fordulva már láttam: a szemközti hegyen – amely tövében emelkedőm is vezetett – már esett az eső. „-Hát jó, akkor tehát esős feljutás lesz!” – törődtem bele, de nem bosszantott fel, hiszen ígérték is.
1560 méter magasságban kezdődött meg a hágóig tartó hajtűkanyarok sorozata; talán a harmadikban hajtva minimálisan már szitált is az eső, így elérkezettnek láttam az időt az esőruházat hátizsákból való elő”túrásának”, hogy ha megnyílnak az égi csatornák, gyorsan beöltözhessek. Talán innen visszanézve tűnt fel egy szemközti vad, sziklás, omladékos hegyoldalban egy vakmerő ösvény, illetve annak egy szakaszára épített függőhíd. 1700 méter környékén járva egy út menti törpefenyő alá bújva két ismerős, középkorú kerekest pillantottam meg; ők is a rendezvény résztvevői voltak. Néha láttam egy-egy lefelé száguldó kerekest is, akadtak köztük a belga-holland verseny résztvevői is, ám mi bringás kihívásunk erős legényeiből is volt / lehetett, akár aki már 2. körét fejezte be ( du 4-ig már 11 óra telt el a rajt óta, az erősebbek, többet edzők ennyi idő alatt simán letekerik a 6300 m szintemelkedést). Egyik hajtűkanyarból videózva már feltűnt a két bringás, akit aztán persze igyekeztem is utolérni; sikerrel – eközben nagy szerencsére az eső távozott, így egyelőre nem lett szükség az esőruhára. Kb. 1750 méteren járva egyikük csatlakozott hozzám és beszélgetni kezdtünk tekerés közben (az esőfelhő szerencsére elment másfelé): Maurónak hívták és épp azon a környéken lakik, amit kedvelek: Piemont, Cuneo környéke. Szóba került persze a túrám, illetve néhány bringás kihívás, majd 1900 méter táján épp fotózni, videózni álltunk meg, amikor társa hívta (azt hiszem) telefonon. Percek múlva ő is megérkezett, majd együtt hajtottak fel a hatalmas vízesés melletti turistaházhoz, ahol már rendeltek is nekem egy kávét, míg én is odaértem a videózás után (17 óra körül jártunk).

Kicsit szusszantunk, megettem egy kókuszrudat, majd míg én a mosdóba tértem be, ők továbbindultak. Jobb is volt így, mert ők elvétve álltak csak meg, én viszont feltétlen akartam folytatni a videózást, itt-ott fotók sem maradhattak el. Kb. 2250 m magasságban vetettem egy utolsó pillantást az alattam látható szerpentinrengetegre, majd már az unalmasabb völgyben, egyenesen tekertem tovább; nemsokára feltűnt a hágó, majd a 2760 m magas Passo dello Stelvio is, amely túloldali legendás – 1850 m szintemelkedésű - kaptatója kb. másfél – két óra múlva várt rám. 2300 m fölött érezhetően hűlt a levegő, alul-felül fel is öltöztem (alul palilábat), de nyoma nem volt itt olyan hómezőknek, mint a Gavia hágó északi oldalán, igaz ez a völgy DNY-i fekvésű volt. Az utolsó kilométerekre érve elég kicsiben, de megláttam az olasz fiúkat és örültem neki, hogy mire felértem (18:07-re; egyébként Bormio – Umbrailpass időm: 2 óra 12 perc, 8,6 km/ó, másképp: 577 m / óra – utóbbi kicsit csalódás), találkoztam velük újra. Jó volt látni egy ellenőrzőpontot jelző plakátot: checkpoint, Valtellina Extreme. A srácok – érezvén, hogy késő van, vagy, hogy sok lenne nekik a második kör, lemondtak a Stelvio teljes megmászásáról és Svájcba legurulás helyett a toronyiránti 3 km-es emelkedőt választották a tetőre, hogy onnan visszaguruljanak Bormioba. Mauro túratársa valahogy szóba hozta, hogy megcsinálta már a Mont Ventoux-on a Mont Ventoux ütődöttek klubjának Cingles (3 emelkedős) verzióját, mire én sem hagyhattam ki, hogy én viszont a 4 emelkedőset (Galérien) is teljesítettem. A hideg ellen esőnadrágot és esőkabátot véve én is beöltöztem a lejtőre, majd búcsút intettünk egymásnak.
Bár előbb írtam, hogy kicsit jobb szintemelkedés / óra sebességre számítottam volna, ám azután, hogy a Gavia-n nem volt rendben a hasam, végül nem panaszkodhatok. Az Umbrail-on szerencsére semmi gondom nem volt már a hasammal; talán számított, hogy a hágóutat azután kezdtem meg, hogy nem gyors sportkaját, hanem hagyományos étket, bolognai spagettit ettem.
Jó érzéssel töltött el, hogy Svájc felé szinte még szebbnek tűnt az idő, mint olasz oldalon. A lejtő elején 2-3-szor meg-megálltam egy-egy gyors fotóra és videóra, aztán már inkább gurultam. Pár hete korábbi túratársammal beszéltük, hogy vajon az Umbrail hágóút svájci oldalán hány km burkolatlan szakasz maradt még a korábbi hegyomlás után; nos kb. 1,5 – 2 km lehetett, de nem okozott gondot. 1800 méter környékétől érezhetően kellemes idő lett; jó érzés volt leérni a településre és élvezni a ritka helyzetet: Svájcban bringázok, szép, kellemes időben.
Sta. Maria település végén egy ház közelében lépcsőre ülve vacsoráztam: zsömlét, kókuszrudat, gyümölcskenyeret, nassit. Nem sürgettem magam; talán 25 percet is időzhettem, amit aztán gurulás – és néha rövid ideig tekerés – követett; szervezetem nyugodtan tudott emészteni. Talán 5-8 km után tűnt fel, hogy társam akadt, utolért egy srác: az akivel a Gavia-n is találkoztam; ő tolta a bringát kilométereken át. Mivel rajtam kívül mindenki könnyű versenybringával tekert, nem szeretem, ha valaki ilyennel az én szélárnyékomba áll be: „-Ő teker könnyebb bringán, akkor ne akarjon nekem köszönhetően az erejével spórolni!” – gondoltam. Nemsokára akadt is egy kút, ahol kulacsom tölthettem; egyúttal a srác mehetett egymaga tovább ?. 980 m magasságban, egy jobbra letérés után már-már azt hittem, hogy a gondoltnál gyorsabban, hamarabb Pradba érek, ám az újabb elágazás jelezte csak, hogy onnan még 8 km Prad falucska, a Stelvio keleti emelkedőjének kezdete. Így viszont tovább tartott az az út, mint szerettem volna.
Prad (Prato allo Stelvio) felé gurulva – tekerve már lassan látni lehetett az emelkedő völgyét, környező hegyeket és a változatos felhőzet adta a kérdést: vajon mi a jobb éjszakára: a világosságot segítő, esetleg holdfényt engedő tiszta égbolt (hűvösebbel), vagy felhősebb idő, kevesebb lehűléssel ? A kérdés azért volt érdekes, ugyanis az Alpok második legmagasabb aszfaltos hágójára készültem, 2760 méterre, ahová leghamarabb éjféltájt érhettem fel. Mikor időjárás-előrejelzést néztem, éjszakára 3 fokot jeleztek előre a tetőre.
Éppen 20 órára értem Pradba (ütemtervhez képest 1,5 óra csúszás), ahol egy padnál láttam a kulacstöltésnél elém került bringást. Megállás nélkül hajtottam tovább, majd a falu végén egy hihetetlen ház, illetve annak faragott, preparált csont és totemgyűjteménye késztetett megállásra, fotózásra, videózásra. ... Számomra ugyanis túra volt az egész rendezvény és nem verseny! Azonnal jött is az egyébként kedves tulaj, hogy 30 év munkája van benne és ha fotózni akarok, fizessek 1 EUR-t. Megtettem.



Prad (950 m) – Passo dello Stelvio (2760 m)
Időm: Passo dello Stelvio (00:52 – 01:10) , nettó részidő: 3 óra 10 perc (7,7 km/ó, átlagpulzus 130)

A Passo dello Stelvio (2760 m) hágóútja nem csak, hogy a legmagasabb hágóutak közé tartozik az Alpokban (pontosan a 2.), ám az egyik legnagyobb szintkülönbségű emelkedő is. Pradtól (950 m) a nyeregig 24,3 km alatt 1810 métert emelkedik; átlagmeredeksége 7,4%, de a kezdeti könnyebb kilométereket levéve, a végső 17,4 km 8,3%-os meredek. Miután már 180 km-en 4573 m szintemelkedést tekertem, ez várt rám!
A Stelvión eddig kétszer jártam (2001-ben, még alpesi túráim legelején illetve 2008-ban, ám ebből az irányból csak 2001-ben, „fiatal csikóként”. Elkövettem egy hibát, hogy ütemtervemhez az akkori tempóból indultam ki és arra számoltam rá picit. 2001-ben még első hajtóművem kisebb tányérja is 30 fogú volt 28 helyett, hátul sem volt még 34 fog. Hihetetlennek tűnő 2 óra 20 perc alatt értem fel, átlagom 10,9 km/ó volt, amivel átlagosan óránként 822 métert emelkedtem (pihenéseket nem beleszámolva). Inkább egy másik komoly maraton végi emelkedőt kellett volna mintaként vennem! Ütemtervemben – én balga – 3 órás feljutással, azaz 600 méter / óra tempóval számoltam (ráadásul beleértve kisebb megállásokat.
Pradot (21 Celsius fok) elhagyva a kissé unalmas és hűs patakvölgyben, frissen, jól haladtam. Nem volt melegem, de úgy gondoltam, megvárom, míg a patak fölé, a hegyoldalba vezetik fel az utat; jól döntöttem. Két ok ösztönzött igyekezetre: egyfelől, tesóm 22 órára mondott lefekvése előtt még egy facebook-os bejegyzést kértem tőle a nekem drukkolók számára és addig 2000m környékére szerettem volna érni, illetve még a teljes sötétség előtt szerettem volna alulról látni a híres szerpentinrengeteget: ehhez szintén 2000 m környékéig kellett feljutnom, amíg még picit is látni.
Gomagoi-ig (1266 m, 17 Celsius fok) nem sok minden vonta el a figyelmem a hajtástól, nem volt miért megállnom (kivéve, amikor egyszer felnőtt és kisbirkát filmeztem le). A faluban (1266 m) kulacstöltéskor pár percre szusszantam is, de aztán ismét „tökölés” nélkül haladtam fölfelé. Az igyekezet ellenére is láttam, hogy 22 órára nem érek fel 2000 méterre, sőt sajnos az öltözésre is már az sms küldés előtt sort kell kerítenem. Trafoi (1543 m) házait elhagyva az erdő előtt egy panorámás egyenesben álltam meg végül öltözni (alulra paliláb, fölülre is egy hosszúujjú és a fényvisszaverő mellény); onnan egyúttal klassz fotót is csinálhattam az erős szürkületben az Ortles havas, gleccseres sziklafaláról (21:25-35 tájban); illetve megejtettem két gyors telefont. Az otthoniak lassan az alváshoz készülődtek, nekem a Stelvio következett. Érdekes volt úgy búcsúzni tesómtól, hogy mikor ébred, addigra már a Forcola Livigno hágó (2315 m) teteje felé járok majd... Az erdőbe érve kellemes meglepetés volt, hogy kicsit enyhébb lett a levegő hőmérséklete; jól esett. A vak sötét miatt elő is vettem a fejlámpát, de sikerült le is ejtenem. Szerencsére világítani tudott még, csak egyik rögzítője tört el, így kissé furcsán tudtam fejemre helyezni; jobban meg kellett igazítani, hogy ne csússzon le. Ahogy a lámpával bajlódtam az út mentén (kis elemes első lámpámat használva), nagy meglepetésre egy szembejövő autós segítőkészen lassított és érdeklődött, hogy nincs-e problémám. Jól esett és fel is dobott. ?
2000 méterre érve 12 fokot mértem, majd ezt a magasságot átlépve (250. alkalommal, mióta bringázni kezdtem) amint lehetőségem lett, egy hajtűkanyarban, farönkre ülve hozzáláttam a vacsorához és persze sms-t is küldtem. Itt sem foglalkoztam az idő múlásával; nyugodtan falatoztam és persze jól esett ülni – na meg az is, hogy a kaptató 1810 m szintemelkedéséből egész gyorsan letudtam több, mint 1100 métert és már csak bő 700 m maradt.
Zsömlét, Ponte di Legnóban vett gyümölcskenyér-szeleteket és aszfalt gyümölcsöt ettem; hogy kókusz rúddal, vagy esetleg géllel kiegészítettem-e, nem emlékszem. Nyugodt falatozás közepette fehéren villogó lámpa fénye okozott meglepetést: „bringásunk” kerékpárját tolva gyalogolt fölfelé. „-Hát ilyen nincs! Barátom, ez nem gyalogtúra ! Még ha bele is fér az időbe, ha nem vagy elég erős a bringázáshoz, akkor ne vágj bele !” – gondoltam. Idegesített, hogy olyan ember kap oklevelet bringás teljesítményéért aki sok kilométeren át tolja bringáját fölfelé az emelkedőkön. Persze udvariasan üdvözöltem, úgy-ahogy tudtam, nyugodtan befejeztem a vacsorát / éjjszakait, majd – mp3 lejátszóval továbbra is zenét hallgatva - nyomába eredtem a vak sötét erdőben. Néhány kilométer múlva hagytam magam mögött a fákat és tűnt fel elvben az akár húsz hajtűkanyaros szerpentinrengeteg, ám ebből semmit sem láthattam. Sajnos hiába volt a szembülső meredek hegyoldal fölső részén hó, nem lett tőle világosabb és a Hold sem világított. Viszont a nyílt terepen, hegyoldalon könnyedén láthattam, hogy hol jár a srác. Éjjel és emberektől távoli hely lévén (valamint lábamban már 5500 m szintemelkedéssel) fel sem merülne, hogy megállás tekerjek a nyeregig 700 m szintemelkedést; tudtam, hogy szervezetem fél óránként igényel legalább egy kis megállást. Miután utolértem, értelemszerű volt, hogy haladjak még eleget a következő kis szusszanásig; figyeltem hol sétál, aztán kb. 2300 méteren egy filmezés-próbálkozásra, valamint egy fél energiaszeletre megálltam. Azért jól esett leülni a korlátra ? - közben meg figyeltem, miként közeledik az emelkedőt nem bíró bringás. Legközelebb talán 2550 méteren álltam meg (2500 méteren már csak 7 fokot mértem), de ott már tényleg csak 5 percre. Előbb is, ill a hágó közeléből is kipróbáltam a filmezést, de sajnos nem látszott a hegygerinc sem; csak a fények és picirit a hó. Ugyanakkor az égbolt határozottan tisztult; mind több csillag látszott.
Felmerülhet a kérdés: mennyire éreztem fáradtságot, fájt-e a kaptató, stb.? Egyfelől éjjeli – vacsora előtt a 2000 m szint elérése hajtott, másodszpr 4500-5000 m szintemelkedés letekerése már rutinból megy, azon kívül a pihenés is felfrissít egy ideig, illetve – mint írtam - feljebb fél óránként 5-10 ercekre megálltam. Ha jó emlékszem, azért a végső 150 méter szint nem mindig esett már jól, de a jó zene, illetve a közeli cél, valamint a mögöttem sétáló srác jelenléte segített. :)
Végül 0:52-re – 5 celsius fokban - értem fel az Alpok 2. legmagasabb hágójára, a 2760 m magas Passo dello Stelviora: az éjjeli kb. 5 óra alvás után lábamban ekkor már 205 km volt és 6383 m szintemelkedés – mindez 13 óra 20 perc tekerés során. 1300 métertől a tetőig 529 méter / óra emelkedési sebességgel, másképp 7 km/ó-val haladtam. Nem nagy sebesség, de.... az 5 óra alvás ellenére, 5000 m szintemelkedéssel a lábamban gond nélkül haladtam és még bő 2600 m szintemelkedés és 140 km várt rám. Illetve nem nagy sebesség, mégsem vállalkozott és nem teljesítette eddig még magyar kerekes ezt a kihívást. Így is szép, hogy még nem lett komolyabb hullámvölgy a kevés alvás ellenére, sőt még ekkor éjjel sem éreztem álmosságot ?
Noha alul csak palilábban (combmelegítőben) voltam és – akkor már azt hiszem – fölül két hosszúujjú és a mellény volt rajtam, nem fáztam; csak ha kint időztem volna. Ehelyett persze előbb megcsináltam magamról is az önfotót, majd kicsit vissza is gurultam, hogy letett videókamerára vegyem felérésem ? Már csak 7 perc is elment, mire a házhoz mentem, ahol tábla jelezte, hogy hol lehet a pecsételőhely; bent lámpa égett; foci VB meccsét nézték éppen. Hiába kopogtam, rám néztek, de nem akartak ajtót nyitni... – hát kiss morcos lettem ? Körülnéztem, hogy nem jöhet-e más szóba pecsételőhelyként, ám viszatértem és újra próbálkoztam; mutattam is a pecsételőlapot. Miután végre beengedtek, elnézést kért a srác, én meg forró vizet a kulacsomba. Ez mutatja talán, hogy azért valóban hideg volt kint.
Alaposan felöltöztem a lejtőre: alul a paliláb fölé esőnadrágot, fölül még a polárt és az esőkabátot fejemre téli sapkát, kezemre őszi bringáskesztyűt, cipőmre kamáslit vettem: ez is mutatja: ezért kell annyi cucc a hátizsákomba. Épp öltöztem, mikor a srác (az épületbe küldtem; mutattam merre!) felért és persze egyből furcsa különversenyünkre gondoltam: „-Utol ne érjen! Rohadt dolog lenne, ha egy fölfelé legalább 10 km-t sétáló bringás megelőzne – mondván: jobb nálam, miközben ...” - inkább nem akarok nyilvánosan erősen fogalmazni (megtartom magamnak). A lejtőnek nekivágva is nyomtam egy adatmentést: 2 Celsius fokot mért!
Ahogy gyorsulni kezdtem, hamar rájöhettem, hogy fölfelé simán elég lehetett a fejlámpám, de a lejtőn komolyabb tempóhoz az bizony nem elég. Fölső részen még inkább 35 km/ó körüli sebességgel ereszkedtem az egyenesekben (egyszer 2-3 fotóra is megálltam), ám tartva a „gyalogló bringás” lejtőn való közeledésétől (mintha fentebb, tán 300 méterrel fölöttem láttam is a fényét) a 2000 m alatti szakaszon, kiváltképp, ahol kevesebb hajtűkanyar volt, időnként már 45 – 50 km/ó-ig is hagytam gyorsulni a bringát. A sebességnövelés és az óvatosság egyensúlyát kellett megtalálnom. Bormio előtt pár kilométerrel már-már megnyugodtam: nem ér utol. Jól esett végre kivilágított útra érni... aztán „ügyesen” elnéztem a fordulót és tekerhettem vissza fölfelé – távolságban – 200-250 métert; figyelmetlenségemnek köszönhetően vesztettem egy percet.
Részben a nem elég reflektoros lámpám eredméyneként 40 perc alatt 35 km/ó-val értem le Bormióba. Akkor úgy éreztem, hogy tökölés, óvatoskodás volt az egész lejtő, ugyanakkor világosban összesen talán 6-8 perccel lehettem volna gyorsabb. Pontosan hajnali 2 órára érkeztem meg a bormioi focipálya széli frissítőhöz, ellenőrzőponthoz (218 km + 6383 m szintemelkedés) (Megjegyzés: a Monte Grappa challenge napján fél órával később zártam 7241 méter szintemelkedéssel). Nyugodtan vettem le meleg ruháim, mikor a gyalogló bringás srác is befutott, de ő – elvtelen módjára – komolyabb vetkőzés nélkül igyekezett a pecsétjéért; hogy megelőzzön. Azt hiszem, nem akart utolsó lenni (én túraként fogtam fel, nem a teljesítési idő érdekelt, hanem, hogy végigcsinálom.), ám erre rácseszett. Meg is érdemelte! Már bent ettük (külön persze) a finom spagettit és egyéb energiát pótló étkeket, mikor hallottam, hogy ő befejezte. Nekem eleve is 3 kör volt tervben, így hiába igyekezett és talán kevesen tudtak róla, hogy mennyit sétál, az eredménylistán a két kört teljesítők közt mégis ő lett az utolsó. A három körösök közül meg én( ezzel elárultam, hogy sikerrel végigtekertem a távot), de ez engem hidegen hagy; azt is figyelembe véve, hogy sárvédőt, csomagtartós túrabiciklivel tekertem végig, videózásokkal is megspékelve.
Nyugodtan ettem a tésztát zsömlével kicsit kiegészítve; élveztem a finom iso italt és persze a narancs sem maradt ki az energiabevitelből. Étkezés közben elkértem pecsételőlapom; mondván: megyek még egy kört és csak a 3. után fejezem be; picit meglepve néztek rám, de szerintem az elmúlt 20 órában bemutatott teljesítmény után talán már kisebb volt a meglepetés, mint korábban. A folyosón szemközti helyiségben több kerekes, hálózsákjában, vagy takaróval takarózva aludt, hisz másnap újabb 2 kör, talán szűk 200 km és kb. 5800 m szint várt rájuk. Ahogy elterveztem, alvás nélkül gondoltam letekerni a 3 kört és ezzel új alvás nélküli szintrekordot kerekezni; 9000 m fölé lépve jócskán túlszárnyalva a 2012-es Monte Grappa challenge napján elért 7241 métert.
Miután alaposan feltankoltam, a félretett cuccaimból elővettem a meleg őszi hosszúnadrágot (hogy Tiranó felé már ne esőnadrágban hajtsak - guruljak), illetve talán még egy-két kókuszrudat, gélt és újabb zacskó szárított / aszalt gyümölcsöt. Nem foglalkoztam az idővel, így összességében hajnali 3 óra körül hagytam el a frssítőt.
Utolsó – kissé hosszú, unalmas lejtővel kezdődő – körömben 127 km és 2615 m szintemelkedés várt rám: 5 óra alvást követő, rajt óta letekert 218 km + 6383 m szintemelkedés után.
Alig hagytam el Bormiót, Valdidentró egyik utcájából két fejlápás bringás kanyarodott nem sokkal elém. Szerencsém volt: épp kapóra jöttek: bringásokat követve, tempójukat tartva én is jobban és könnyebben haladtam. Szerencsére nem robogtak úgy, mint reggel a mezőny, de azért frissen kerekeztünk. Az őszi bringásnadrágnak csak pár helyen örültem, ám minél lentebb értünk, annál jobban éreztem: jó lesz majd kibújni belőle. A felfestéseket követve érkeztünk Mazzoba, amely szélén hiába néztünk körbe, nem láttuk, hogy merre kellene tovább mennünk. Míg a srácok a térképet, ill. talán itinert is nézték és tanakodtak, én – kissé ismerős környék lévén – a ringaúton picit elgurultam és meg is találtam, hogy bizony az az a bringaút, amin Tiranóból Bormióba tekertem. Hiába szóltam a fiúknak, mégsem csatlakoztak hozzám, így egymagamban, kényelmes tempóval hajtottam Tiranóba (kb. 4 óra 30). A jó ismert kisváros végén, ismerős kútnál és padnál álltam meg levetkőzni, kulacsot tölteni. POLAR-om 16 fokot mért. Perceken múlva tűntek fel az úton a fiúk. Kb. 3 5-kor szálltam ismét nyeregbe és kezdődhetett a szűk 1900 m szintemelkedésű Forcola di Livigno (2315 m) hágóra vezető 34 km-es emelkedő: letekert 268 km és 6400 m szintemelkedés után.


Tirano (450 m) – Forcola di Livigno (2315 m)
Időm: Forcola di Livigno (9:55 – 10:05) , nettó részidő: 3 óra 45 perc (9,3 km/ó, átlagpulzus 124)

A svájci határig lépcsőzetesen emelkedett az út; mire odaértem, már derengett és ezáltal kiderült, hogy az éjszaka folyamán teljesen beborult az ég ; eltehettem fejlámpám is. Nem sokkal később a 2011-ből ismerős benzinkutat láttam viszont: ott tettem le cuccaim, míg gyorsan felszaladtam egy nem túl távoli emelkedőn: újabb 2000-es emelkedőre (Albertüsc) vadászva. Sajnos 1600 m táján elfogyott az aszfalt, ráadásul komoly esőt is a nyakamba kaptam.
A Lago di Poschiavo tóig tartó szakaszon az út meredeksége 6-10% közt váltakozott, miközben a táj a hágóút alsó szakaszán, a kb. 1000 m-en fekvő tó előtt még nem sok szépséget mutatott. Az utolsó két kilométeren – szintén az Extreme Brevet-t tekerő - bringás páros ért utol; ekkor a gyenge eső miatt már esőruhában tekertem. Sajnos annyira nem esett, hogy eléggé hűtsön, így picit még melegem is volt. A tó szintje alatt tekerve még lehetett reménykedni, hogy lassan majd javul az idő, ám a tópartra felérve előbukkant a völgy felső része is: Észak felé még rosszabb volt a helyzet: a néhány km hosszú sík szakasz után a hegyen már jól látszott, hogy ott bizony már nem picit, hanem rendesen esik az eső. Beletörődtem, hogy nincs esély a javulásra. Nem volt mit tenni; tekertem tovább! Eddig szerencsém vot az idővel; ezzel is megbizkózom – gondolhattam. Máshogy megközelítve: annyi esős tekerésben volt már részem az elmúlt két évtizedben, hogy nem érhetett meglepetés! Harmadik megközelítés pedig: életem legkomolyabb bringás kihívásának nehezebb részét magam mögött tudva, ha már odáig eljutottam, illetve a kitűzött cél teljesítésére vágyva meg sem fordult a fejemben, hogy feldni... inkább: akármi vár is rám, akármilyen körülményekkel is kell megküzdelem, de végigcsinálom !
A tó északi végében egy buszmegálló fedett várójánál álltam meg pár percre: míg energiával töltöttem fel magam, újabb bringások húztak el. Érdekes volt tapasztalni, hogy mely csoportok, kb. mikor indulhattak útnak: ez a néhány fő talán 1/2 - 3/4 4 körül. Poschiavo házait elhagyva kezdődött a végső 16-17 km-es, nagyjából 1300 m szintemelkedésű, így átlagosan 7,8%-osan meredek kaptató: esőben! Ekkortájt tört rám az álmosság. (5 óra alvás után) 27 órája ébren voltam, miközben szűk 17 órát töltöttem nyeregben, ezalatt 285 km-t hajtva már több, mint 7000 m szintemelkedést teljesítettem túrabringámmal. Az egész bringás kihívás során – őszintén megvallva – nem is fizikálisan, izmaimnál jelentkezett a legkomolyabb küzdelem, hanem az álmosság ellen. Először csak a fülemben szóló zenét hangosítottam fel, hogy minél tovább húzhassam az energia-tabletta bevételét, ráadásul hiába reméltem, hogy az emelkedőn tekerés ébren tart, nem így történt. Nagy küzdelem volt! Hiába ittam energiatablettával ízesített folyadékot, nem hatott… vagy csak lassan. Egy alkalommal meg is álltam az út mentén és egy magasított korlátra, vagy nem is tudom, mire dőltem picit, fél percre becsukni a szemem. Célul tűztem ki, hogy a távolabb a hegyoldalon látható vendéglőig kevéssé állok meg; ott tartok majd kis pihenőt. Fedél alatt folytattam az energiautánpótlást, miközben az esőhöz kevéssé beöltözött résztvevők is elhajtottak előttem. A hűvösben néha kicsit mozognom is kellett, hogy ne hűljek át.
1800 méter fölé érve 1-2 lankásabb kilométer következett: bezzeg legutóbb, 2012-ben csodás, szikrázó napsütésben tekertem ott és ültem a hegyoldalba – gyönyörködés közepette - ebédelni. Emlékeim szerint ekkorra már elmúlt az álmosság; már csak az esőnek nem örültem. A Bernina és a Forcola Livigno hágóút szétválása előtt, 1900 m magasság körül újabb bringás ért utol; amire azért is emlékszem, mert alul rövidben tekert, fölül is vékony esőkabát volt csak rajta a mez fölött. Nem lehetett melege fölfelé sem, hát még később a lejtőn. Jellemzően az ilyen kerekesek mindössze egy könnyű esőkabátot visznek csak magukkal. Bocsánat, de az a véleményem: meg is érdemlik. Aki olyan rendezvényen, ahol nem számít a helyezés, pár dekán spórol, az így jár ? Nálam volt minden ruha, amire csak szükségem volt. Fölfelé hajtva – 7-8 fokban - alul a rövid bringanadrág fölött esőnadrágot viseltem, fölül a rövid mez fölött hosszú mez, majd szélmellény, végül esőkabát volt rajtam, ám a lejtőre hátizsákomban egy száraz rövid mez és hosszú polár fölső állt még a rendelkezésemre.
A 2054 m magasan található elágazást követően bő egy km is sík volt; ahogy felgyorsítottam kicsit, egyből érzékeltem a hideget; nem is igyekeztem jobban. Végül következett az utolsó 2,5 km kb. 9%-os meredekséggel, benne egy emlékezetes 12,7%-os fél kilométerrel. Ott 2012-ben is komoly küzdelem árán tekertem csak fel málhával; ezúttal sem volt egyszerű.
A hosszú kaptató – Tiranó végén történt - megkezdését követően, bő 5 órával később (melyből 3 és 3 óra volt tekerés), 9:55-kor felértem a 2315 m magas Forcola di Livignó hágóra; 8 fok volt. Életemben harmadik alkalommal jutottam fel rá bringával, összesen pedig 251. alkalommal tekertem 2000 m fölé. A nyeregbe érve a pecsételő és az azt jelző tábla könnyen észrevehető volt; gyors pecsételés után már fényképeztem, videóztam is. Noha fedelet keresve felvehettem volna a polár fölsőmet, a kb. 7-8 percesre (400 m ereszkedés, melyből 350 m a gyorsabb) saccolt lejtő miatt inkább kihagytam. Nem akartam benedvesíteni: „-Jól fog jönni az szárazon az utolsó, igazán hosszú, 1000 m szintkülönbségű lejtőn: Passo Foscagno és Bormio közt.” – vélekedtem.
Összehúztam magam, a lejtőn pedig igyekeztem olyan alakzatot felvenni, hogy a szél minél kevésbé érje a mellkasom. Livigno neves síközpont, mégis, Svájc felől érkezve elég rossz minőségű úton voltam kénytelen hajtani. Talán a hűs lejtő, rajtam levő nedves mez is nyomott a latban, hogy Livignóban egy üzletbe betérve vöröshagymát is vettem. Ez tipikus Gáboros dolog volt: kit érdekel, hogy neves bringás kihíváson vettem épp részt; a szintidőbe bőségesen belefért, hogy egészségem megőrzésére figyelve a hagymateához megvegyem a legszükségesebb összetevőt (végül nem lett rá szükségem); súlya sem számított.
Mielőtt továbbindultam volna a Passo Eira (2210 m) hágóra, megint be kellett kapnom pár falatot: hidegben több energiapótlásra van szükség! És felidézhetném régről azt a bunkó bringást, aki beszólt anno, hogy: ők zsebből kajálva tudnak tekerni 300km-t, miközben én meg rengeteg kaját cipelek magammal. A helyzet az, hogy ilyen túrán az embernek magának kell gondoskodnia a kajáról, másfelől ez nem olyan 300 km, mint amiken jellemzően ő megy / ment: itt 3-szor annyi szintemelkedést küzdöttem le, mint ő egy erősebb edzőtúráján és az Alpokban „cseppet” más az időjárás, mint a Pilisben, vagy a Mátrában.


Livigno (1816 m) – Passo Eira (2210 m)
Időm: Passo Eira (11:50 – 12:05) nettó részidő: 43 perc (8,8 km/ó, átlagpulzus 124)

Talán 11 óra tájban, 31,5 óra ébrenlét után, 1816 m magasságból kezdhettem neki az Eira hágóút 6,7 km hosszú, 394 m szintemelkedésű, átlagosan 5,9%-os emelkedőjének; miközben örömömre az eső végre elállt ? Sportórám 12 fokot mért. Ezen a kaptatón kívül már csak 3,5 km hegymenet (270 m szint) várt rám a Passo Foscagno-ra (2291 m); a többi már gurulás. Kényelmes túrázótempóval pedáloztam fölfelé az itt-ott panorámás és egyáltalán nem nehéz emelkedőn. A Forcola Livigno, az előző hágó után tudtam, hogy a maradék 650 m szintemelkedés már nem lesz nehéz. Így is történt: hiába volt már lábamban ébredés óta 315 km és 8350 m szintemelkedés, gond nélkül forgattam a pedálokat és álltam meg néha a völgy és a mögötte magasodó hegyek felhős látványát megörökíteni. (akiben felmerülne, hogy valójában így lehetett-e és lehet-e küzdelem nélkül hajtani, annak csak annyit jegyeznék meg: nem verseny volt számomra, hanem túra, másfelől javaslom: előbb végezze el, amiket a megelőző másfél évtizedben teljesítettem, illetve ezt a kihívást és utána majd hitelesen mondhat véleményt).
Utoljára 2005-ben tekertem ott, így terveztem is videóval valamennyit filmezni, hogy a több mint száz másik után erről a 2000-es útról is megoszthassak Full HD-s videót. Talán annyiban érződött az elmúlt 31,5 óra hatása a szervezetemre, lábaimra, hogy az valóban küzdelmes lett volna, hogy pl. egy-egy órára meg se álljak egy-egy emelkedőn. Jól esett max. fél óránként apróbb, perces, pár perces szusszanást tartani. A fényképezések miatt ez máskor is megtörténik persze, de ezúttal szervezetem, lábaim igényelték is. A megállások közt viszont küzdelem nélkül haladtam fölfelé. Sem ekkor, sem korábban / később nem kellett erőmerítő üzenetekre, emlékekre, motivációra gondolnom. Tulajdonképpen teljesítménytúráról lévén szó (még ha extrém szintű is) a szintidő miatt nem kellett a jólesőnél jobban igyekeznem, így végig saját tempómban haladva teljesítettem a kihívást és mivel a május-júniusban sikerült jól felkészülnöm, ezeknek köszönhetően fizikálisan nem kellett óriási extrát nyújtanom, amihez szükség lett volna óriási lelki pluszra, motiváló gondolatokra. Más sem indokolta, hogy akár valaki közelállóra gondoljak sokat, mint 2 éve előfordult; a kihívás teljesítése inkább arról szólt – bár menetközben erre sem gondoltam – hogy bebizonyítottam, hogy túrabringával még tovább tudom emelni a szintet a Monte Grappa challenge (aznap 261 km + 7241 m szintet bringáztam) után egy újabb – és még nehezebb - extrém szintű bringás kihíváson is helyt állok, nehéz és hosszú emelkedőkön is.
Az utolsó 1 - 2 kilométeren többször tűntek fel szemből régi old’s mobilok; ekkor még kevéssé foglalkoztam velük, mert úgy véltem, hogy mire előveszem a fényképezőt, vagy kamerát, már el is suhannak és nem jön több. 11:50-re – 13 Celsius fokban - értem a 2210 m magas Passo Eira nyeregbe. Bekaptam pár falatot, talán szárított gyümölcsöt, aztán jöhetett a gyors gurulás. A lejtőről látszott is az utolsó emelkedőm, a 2291 m magas Passo Foscagno.
Leginkább annyi maradt meg arról a 3,5 km-ről, hogy még mindig jöttek akár az 50-es, 60-es években gyártott old’s mobil autók, és mivel jöttek újabbak, sikerült párat lencsevégre kapnom. Felhős, de esővel már nem fenyegető időben, 12:35-kor érkeztem meg a bringás kihívás hatodik 2000 m fölötti hágójára, a Passo Foscagno-ra. Az utcai hőmérő 12 fokot mutatott, bár én csak 9-et mértem. Visszafilmeztem, -fotóztam még az Eira hágóra, aztán indultam is.
A lejtő túlzottan nem maradt nagyon emlékezetes, bár arra emlékszem, hogy talán 17-1800 m magasságban nagyobb csoportosulást láttam: futóversenyt rendeztek éppen. Jópofa volt a szállásom előtt elgurulni, de nem akartam betérni. Végül 13 óra 40 perckor – a rajt után 32 óra 40 perccel kamerával a kezemben értem vissza a bormioi focipályához, a kerékpáros klub helyiségeihez, ahol büszkén adtam le a pecsételőlapot, avagy controll-cardot. Megcsináltam: alvás nélkül, túrakerékpárommal szintidőn belül tekertem végig a legendás olasz emelkedőkön át vezető 345 km-re jutó 8998 m szintemelkedésű távot. A kapott oklevélnek köszönhetően papírom lett róla, hogy hegyen extrém szintű bringás vagyok:)

Semmi magas röptű gondolat, érzés nem volt bennem (lehet, hogy túl fáradt voltam hozzá ? Bár később sem tört fel ilyen). Nem volt már miért valakivel szemben sem bizonyítanom, és nem is volt bennem olyan elképesztő motiváció, mint az Ötztaler radmarathonnál – igaz az nem ilyen nehéz, de mégis a „leg-legendásabb” kerékpármaraton az Alpokban. Olyat sem éreztem, hogy ezzel feltettem a pontot bringás teljesítményeimre…. – hiszen az már korábban is megtörtént.. – ez inkább amolyan bónusz volt, amivel megerősítettem a korábbiakat.
Még Magyarországon, azt beszéltem szüleimmel, testvéremmel, hogy ütemtervem szerint reggel 8-9 óra körül célba érhetek, ehhez képest azonban – kétségtelenül - több órás késéssel futottam be. Noha szintidőn belül maradva, nem volt jelentősége, mégis magam is kíváncsi voltam az okokra: hát... ahhoz képest, hogy miylen alaposan szoktam a túráim megtervezni, talán a laza szintidő miatt túlzottan lazán, korábbi hosszú tekeréseim figyelembe nem véve készítettem az ütemtervet. Íme egy egyszerűbb áttekintés: (ami persze leginkább magamnak szól)

Helyszín	Idő, ütemterv
Passo Mortirolo (1852 m)	ütemterv szerint
Passo di Gavia (2621 m)	13:25 - késés: 15 perc pl: Ponte Legno-i memóriakártya vásárlás, ill. gumipók elszakadás miatti csere miatt
Bormio (1216 m) elhagyása	15:00 ; késés: fél óra; ok: alulbecsült lejtőzési idő
Passo Umbrail (2501 m)	18:22 ; elmaradás 52 perc; kávézás + picit a társaság miatt
Prad (950 m)	20:00 ; elmaradás 90 perc : alulbecsültem a lejtőzést
Passo dello Stelvio (2760 m)	0:52 ; elmaradás: 3 óra 20 p --> "friss" feltekerési idővel és világossal számoltam; nagyon elkalkuláltam :(
Bormio (1216 m) elhagyása	2:00 ; elmaradás: 3:45 perc --> sötétben lassabb lejtőzés miatt
Tirano (450 m)	4:30 ; elmaradás: 4 óra --> kissé alulbecsültem a lejtőt, völgyi utat
Forcola di Livigno (2315 m)	10:05-ig ; elmaradás: 5 óra --> eső + feljutás alulbecslése miatt
Passo Eira (2210 m)	12:05 ; elmaradás: 6 óra --> túl feszes tempóval számoltam ...
Bormio (1216 m)	13:40 ; elmaradás: kb. 6 óra

Záró gondolatok, értékelés, áttekintés:
Annak idején, mikor 2004. évben először tekertem végig az Alpok Tour de France-ról ismert legendás emelkedőin, akkor a túrára készülve sok információra tettem szert egy- vagy többnapos alpesi bringás kihívásokról, mint pl. a 100 hágósok klubjába =Club des cent Cols) való belépés eléréséről, vagy a Mont Ventoux ütődöttek klubtagság eléréséről, vagy 1-2 évvel később a Pireneusokban a Raid Pyrenéen teljesítéséről – amit Péterrel első magyarként teljesítettünk. Az olvasott információk alapján tapasztaltam, hogy az Alpok legkomolyabb bringásai közt melyek a legnevesebb kihívások, melyeket ők kerékpárral leküzdöttek, illetve melyek teljesítése az, aminek neve, komolyabb értéke van (az előbbieken túl a La Marmotte, illetve pl. Ötztaler radmarathon). Az Alpokat illetően kezdő túrázóként – többhetes túráim során a különböző magas emelkedőkre feljutva - eleinte arra vágytam, arra gondoltam, hogy talán pár év múlva én is a jobb alpesi bringások közé tartozhatok, aki nem csak a szokásos emelkedőkön jár, mint sok tízezren, hanem tud újat mutatni, illetve bekerül a nevesebb kihívások teljesítőinek szűkebb körébe.
Ez a folyamat kezdődött 2004. év végén a 100 hágósok klubtagság elérésével (első magyar kerekesként), amit követett a legendás Mortiroló hágón a Trittico Mortirolo teljesítése (szintén nem tekerte még le előttem magyar bringás), majd a Pireneusok-átkelés, azaz a Raid Pyrenéen 10 napos teljesítése Péterrel együtt első magyarként. Évről-évre váltakozva jöttek az egy- és többnapos kihívás ötletek: 2008-ben teljesítményemmel tagja lehettem a Mont Ventoux ütődöttek klubjának (Club des Cinglés du Mont Ventoux) - a link már a 2010-es 4 emelkedős nap (191 km + 6126 m)... (a motiváló kihívást utánam azóta még 2 magyar teljesítette), majd 2010-ben megcsináltam a 4 emelkedős – Galérien - verziót, hogy a teljesítők legjobb 10%-ába kerüljek. Ősszel nagy álmom váltottam valóra az Alpok legnevesebb és legnehezebb klasszikus bringamaratnjának, az Ötztaler radmaraton (228 km + 5500 m) túrabringás teljesítésével.
Úgy érzem, azzal, hogy 2011. év végére feljutottam az Alpok és Pireneusok összes ismert (a 15 legnevesebb listára, fórumokra alapozva), 2000 m fölé vezető aszfaltos útjára (és igyekszem is bemutatni őket a külföldi bringás közösségnek is), azzal értem el igazából arra a szintre – sőt tulajdonképpen annál följebb -, mint amit még 2006 tájékán gondoltam, reméltem, pl ezen emelkedő-listának és a következő videógyűjteménynek köszönhetően......(kb. 50 db itt található 2000 m fölé vezető emelkedőről más még nem készített bringás videót) Az időközben a világhálón felfedezett, alig ismert utakat 2014-ben felkeresve nyár végén ismét megvan az összes :)
Néhány éve rendszeresen osztok meg, a bringások 98 - 99,5 %-a által még nem ismert emelkedőket a quaeldich.de portálon (ami a nagy - európai - emelkedőket bemutató, leíró, listázó honlapok közül a legkomolyabb ), illetve a 2000 m fölé vezető aszfaltos emelkedőket illetően már legalább 20 újnak a meredekség-diagramját osztottam meg a salite.ch gyűjteményben. (Össz 157 db ilyen hágó / emelkedő található az Alpokban és 22 db a Pireneusokban.)

2012-ben újabb kihívást fejeztem be sikerrel túrakerékpárommal. Akkor még úgy gondoltam, hogy a Monte Grappa challenge (aznap 261 km + 7241 m szint) lesz az utolsó ilyen kihívásom, ám az élet úgy hozta, hogy 2014-ben is sikerrel teljesítettem egyet; egy még komolyabbat, a Valtellina Extreme Brevet Stambecco szintjét is.


Ugyanakkor ebben az évben, 2014-ben a futás mind komolyabb motivációkat adott ; lefutottam első maratonjaimat, sőt egy 50 km-es versenyen a terepfutásba is belekóstoltam. Egyértelmű, hogy jobban fekszik nekem a bringázás és az az én világom, de már terepfutóversenyeken is keresem a kihívásokat (igaz bringásokat már nemigen); 2014. ősszel a Schneeberg traillauf a kiemelt esemény, majd 2015-ben – ha az időjárás is úgy akarja - teljesítem a Mátrabérc trail-t (55 km + 2800 m szint) és valami külföldi versenyt is biztos találok majd....

Az Alpokban, Pireneusokban és a Kanári szigeteken bringával felkeresett emelkedők (2011. év végi állapot)